Bernáth Aurél, festőművész, grafikus (Marcali, 1895. november 13. – Budapest, 1982. március 13.)

A birtokát vesztett nemesi családból származó Bernáth 1915-ben Nagybányán kezdett el tanulni Réti Istvánnál és Thorma Jánosnál. Kapcsolatba került Kassák Lajossal és körével, 1921-ben Bécsbe költözött, ahol már absztrakt képeket festett. 1922–1926 között Berlinben élt, ahol nagy hatással volt rá az expresszionizmus. 1926-ban tért haza Magyarországra, és ez pályáján alapvető változást hozott.

Bernáth a Gresham kávéházban szerveződő művésztársaság tagjaként a Nagybányai Iskola tradícióihoz visszatérve a posztimpresszionista törekvések képviselője volt, és ezt képviselte pályája végéig. 1927-ben Pöstyénbe költözött, 1930-tól rendszeres látogatója volt a Szolnoki Művésztelepnek. Ezekben az években születnek lírai hangvételű, egyedi színvilágú, filozofikus művei. A második világháborút követően a Képzőművészeti Főiskola tanáraként is a nagybányai hagyományt kívánta átadni növendékeinek, akik közül sokan az ötvenes-hatvanas években színre lépő új generáció jelentős alakjai lettek. Munkásságát számos kitüntetéssel honorálták, 1958-ban elnyerte a brüsszeli világkiállítás aranyérmét.

A Riviéra fordulópont Bernáth művészetében, ezzel a művel zárta le németországi expresszionista periódusának zaklatott tájvízióit, jelentőségét mutatja, hogy ezt a képet tekintette „élete első művének”. Elkészülte a művész olaszországi utazásához köthető, de mint arról maga is beszámolt, a látvány már odafelé úton testet öltött benne, és ehhez a belső képhez kereste és találta meg a motívumokat, a festmény tehát nem egy konkrét látvány leképezése.

A kép két határozottan elkülönülő szférára tagolódik: a fakóbarna sziklák tektonikus rendje, illetve a tenger és az égbolt sugárzóan telített, testetlen kék foltja kontrasztban áll egymással. Minden más motívum ennek az ellentétpárnak rendelődik alá: a sivár vidéket egyetlen zöld növény tompa foltjai élénkítik, a vékony korlát fehér rácsozatát magukba nyelik a nagy színfelületek. A meredeken a tengerbe omló sziklafalat a lendületes ívben kanyarodó út vízszintes síkja metszi ketté, amely az ég és a víz összefüggő kékjének találkozásánál kirajzolódó horizontvonal felé mutat. Ebben a kozmikus léptékű világban néhány emberalak is helyet kap, de jelenlétük nem hangsúlyos: a legközelebbi figurák éppen kilépnek a képből, a padon ülő idős pár elvész a sziklafal árnyékában, a távoli teraszon álló két alak homályos foltja elmosódik a kék háttér előtt, a legtávolabbi figuráról pedig alig eldönthető, vajon ember vagy kőoszlop. Színükben, sematikusan elnagyolt formáikkal, merev mozdulataikkal és arcnélküli létezésükkel az élettelen természethez, a megkövült ásványokhoz hasonulnak.

Riviéra, 1926–1927. Olaj, vászon, 130 x 150 cm.