Birkás Ákos, festő (Budapest, 1941. október 26. - )

Birkás az 1960-as évek végén, 1970-es évek elején induló fiatal művésznemzedék külföldön is elismert, meghatározó alakja. Az életművén belüli, látszólag váratlan korszakváltások mögött következetes – művész és a művészet helyzetére, környezetének változásaira mindig érzékenyen reagáló – művészi és festői program áll. Ennek a konceptuálisan megalapozott programnak egyik meghatározó eleme Birkás „portrémegszállottsága”, amely már pályájának korai periódusaiban is folyamatosan jelen van: a 60-as évek második felének, kisméretű, expresszív, több rétegben átfestett arcképeiben éppúgy, mint a 70-es évek második felének konceptuális fotósorozataiban.

Birkás ebben az időben alakította ki azokat a számára később is érvényes képi alapstruktúrákat és fogalmakat – például a tükrözést és a megkettőzést, illetve a szimmetria tengely mentén történő osztást –, amelyeket azután későbbi, a 80-as évek elejének festészeti újhullámhoz kapcsolódó, erőteljes és expresszív festészetében is felhasznált, majd tudatosan továbbfejlesztett. Néhány év alatt a főmotívumává válik a többnyire két táblára „bontott”„fejforma”: az évtized közepétől már erre az egyszerre organikus és szimmetrikus, többértelmű és univerzális alapmotívumra koncentrál. Az ezredforduló környékén születő, a korábbi összetett festő szerkezetet felszámoló, színeikkel „szétverő” utolsó „Fejekkel” párhuzamosan születnek nagyméretű – immár nem anonim, hanem – realista stílusban megfestett, könnyed színkezelésű portréi.

Az OT(39P-S) két női félarca már ennek, az eltérő korú, vagy nemű személyhez „tartozó” félarcokból összeállított portrésorozatnak a része, a „kettős arcok” átmeneti, de fontos időszakának (1999–2001), dokumentuma. Még követi az oválisok két képtáblás, finoman aszimmetrikus, „kitakaró” szerkezetét, méreteit, arányait. Az értelmezés hangsúlyai azonban már máshová esnek: a félarcok, a két személyiség viszonyára, közös történetük lehetőségeire, arra, hogy milyen „arccá” is szerveződnek, s hogy ebben segít-e, vagy inkább elbizonytalanít az osztott képszerkezet, mennyire zökkenőmentes az arc leolvasás, személyiség-szkennelés, s egyáltalán egy ilyen típusú portré ad-e valamiféle többletet? Ahogy maga is írja 2001-ben: „Nem arról van szó, hogy két különböző arcfélből egy arcot kreáljak […] Nem akarok a két személyből egy zárt egységet csinálni. […] Nekem az a lényeg, hogy ebben a konstrukcióban a két kép közötti törésvonalat nem lehet elkenni […] megmarad a feszültség. Valami nyitva marad”.

Az OT(39P-S) miközben bizonyítéka a figuratív ábrázoláshoz kötődő festői eszközök újbóli könnyed és virtuóz birtokbavételének, egyben jelzi Birkás attitűdjét is, aki érzékelve a figuratív festészetet (is) ért „környezeti” kihívásokat (ld. elektronikus médiák kép- és információözönét, illetve az emiatt megváltozott látásmódot) választ fotóalapú festésmódot, témát és motívumot, s nem akar a korábban „megtalált ’nagy motívum’ foglyaként klasszicizálódni”.

OT(39P-S) (Cím nélkül), 1999. Olaj, vászon, A: 179,8 x 90,1 cm, B: 180,2 x 110,2 cm.