Berzsenyi Dániel, költő (Egyházashetye, 1776. május 7. - Nikla, 1836. február 24.)

Evangélikus birtokos nemesi családban született. Jogvégzett apja Berzsenyi Lajos egy ideig maga tanítja beteges, gyenge fizikumú fiát. 1788 őszén, 13 évesen kerül a soproni evangélikus líceumba, ám nem tudja elviselni az iskolai kötöttséget, nem jár be az órákra, apjával is gyakran összekülönbözik.

1793-ban megszökik Sopronból, felhagy az iskolai tanulással, katonának áll, majd pár évig otthon gazdálkodik. Az ekkorra már rendkívüli testi erejű fiatalember 1799-ben feleségül veszi gazdag, nemesi származású rokonát, a 14 éves Dukai Takács Zsuzsannát, akinek sömjéni gazdaságát felvirágoztatva a Dunántúl gazdag középbirtokosai közé kerül. Közben művelődik, klasszikus és modern szerzőket is olvas. 1803-ban Kis János költő, evangélikus lelkész fedezi fel benne a poétát. 1808 őszén ő küldi el Kazinczy Ferencnek Berzsenyi versgyűjteményét. Kazinczy lelkesedéssel fogadja a verseket, ez idő tájt kezdődik évekig tartó irodalmi levelezésük. 1804-ben a somogyi Niklára költöznek, Berzsenyi ezután három nagyobb utazásra vállalkozik csak. Kétszer jár Pesten, ahol Kazinczy barátaival találkozik, egy alkalommal pedig Bécsbe utazik, hogy portrét készíttessen magáról készülő kötetéhez.

Harminchét éves, amikor első verseskötete megjelenik. 1817-ben Kölcsey Ferenc elmarasztaló kritikája (üres expressziónak, értelmetlen szóhajigálásoknak ítélte a műveit) elkeseríti, költőként szinte elnémul. Évekig fogalmazza elméletileg megalapozott válaszát a méltatlannak tartott támadásra. Elmélyül a költészetelmélet tanulmányozásában, ennek eredményeként 1826-ra írja meg A versformákról című tanulmányát és az első, eredeti magyar nyelvű esztétikai értekezést, a Poétai harmonisticát. Utóbbit 1832-ben akadémiai székfoglalóként benyújtja a Magyar Tudós Társasághoz, melynek filozófiai osztálya már az alakuláskor, 1830-ban taggá választja.

A gazdálkodás gondjaival küzdő, az országos irodalmi életből visszavonult, betegeskedő költő számára váratlan elégtétel, hogy Széchenyi István a hazai politikai és gazdasági élet megreformálását taglaló Hitel és a Világ oldalain az ő verseit idézi. Élete utolsó éveiben szinte egyfolytában betegeskedett: Balatonfüreden és Budán kezeltette magát, fürdőkúrákat vett. 1836. február 24-én halt meg Niklán. A Tudós Társaság közgyűlésén elhangzott, Berzsenyi halálára írott emlékbeszédében Kölcsey Ferenc a legnagyobb magyar költő rangjára emeli.

Verseinek hangja, az elégiák, az ódák és az episztolák esetében egyaránt, az egész pálya során meglehetősen egységes és jellegzetes. Patetikus, fenséges képeit merész, meglepő képzettársításokkal hatalmas látomásokban egyesíti, a többértelmű képek újra és újra visszatérnek. Nemzeti ódái Horatius mintáit követik, legismertebb A magyarokhoz szóló két költemény. A költő, mint a nemzet papja, az egész közösség nevében szólal meg. A korcs jelen és a hősi múlt szembeállítása, a pusztulás tragikus, végzetszerű sejtelme egész hazafias líránkra nagy hatást tesz. Az elveszett vagy el nem ért eszmény, az ideál és a való feszültsége hatja át elégiáit (Búcsúzás Kemenesaljától, Közelítő tél, Levéltöredék barátnémhoz). Az elmúlás tapasztalatának költői megformálását az idő képzeteinek összetettsége teszi a mai ember számára is élővé.

Ajánlott vers: Közelítő tél

http://mek.oszk.hu/00600/00614/html/vers03.htm

Ajánlott esszé: A versformákról (1826)