Bibó István (Budapest, 1911. augusztus 7. – Budapest, 1979. május 10.)

Jogász, társadalomtudós, politikus, 1956-os államminiszter. A 20. század egyik kiemelkedő gondolkodója.

Régi kiskunhalasi református nemesi család sarja, több értelmiségi felmenővel. 1929-től a szegedi Ferenc József Tudományegyetemen tanult, ahol 1933-ban jogtudományi, 1934-ben államtudományi doktorátust szerzett. Az egyetemen ismerkedett meg Erdei Ferenccel, akivel egy életen át tartó barátság kötötte össze. 1933-ban és 1934-ben a bécsi egyetemen tanult. 1934. augusztus 6-án a Budapesti Törvényszék fogalmazógyakornoka lett, majd állami ösztöndíjjal 1935-ben Genfben, 1936-ban Cornegie-ösztöndíjjal a hágai Nemzetközi Jogi Akadémián tanult. Ezek az évek döntően befolyásolták mind a társadalomtudományhoz, mind a politikához való hozzáállását.

1937-től az igazságszolgáltatásban dolgozott, előbb mint fogalmazógyakornok, majd jegyző, 1938-tól az Igazságügyi Minisztérium állományába került. Társadalmi-politikai irányultságát jelezte, hogy 1937 októberében kapcsolatba került a demokratikus és antifasiszta Márciusi Fronttal, és részt vett programnyilatkozatának megszövegezésében. 1938-ban a Magyar Filozófiai Társaság tagjai közé választotta, ugyanakkor bekerült a Magyar Társadalomtudományi Társaság vezetőségébe.

1940-ben megnősült, felesége Ravasz Borbála, Ravasz László református püspök leánya. Házasságukból később három gyermek született. Különféle szaktudományos munkái mellett az 1940-es évek elején az esszé műfaját is felhasználta társadalomtudományi gondolatainak kifejtésére (Elit és szociális érzék, 1942). A második világháború alatt kezdte el a történelmi esszé rá sajátosan jellemző műfaját, amelynek akkor született eredménye (Az európai egyensúlyról és a békéről) kéziratban maradt. Az ország német megszállása (1944. március 19.) után minisztériumi tisztviselőként menleveleket állított ki zsidó személyek számára.

A nyilasok szélsőjobboldali hatalomátvétele után, 1944. október 16-án letartóztatták, majd néhány napi fogság után kiszabadult és illegalitásba vonult. A háború után pályafutásának maga által is vallottan legkiemelkedőbb évei következtek. Erdei Ferenc felkérésére 1945 márciusában csatlakozott a Debrecenben működő Ideiglenes Nemzeti Kormányhoz, ahol a Belügyminisztérium Közigazgatási Osztályának lett a vezetője, majd a kormány Budapestre költözésével átvette a Törvényelőkészítő Osztály irányítását. Ebben a minőségében egyik megalkotója lett az 1945-ös választási törvénynek, amely alapjául szolgált az új demokratikus Magyarország első választásának.

Bibó 1945 márciusában csatlakozott a Nemzeti Parasztpárthoz. 1945 augusztusában áthelyezték a Közigazgatási Főosztály vezetőjének, később a Közigazgatási Vizsgabizottság elnöke lett. Közigazgatási reformelképzeléseit nem tudta keresztülvinni a nagypolitikán. Miután több kérdésben szembekerült a hivatalos politikai állásponttal, 1946 júliusában lemondott hivataláról. Politikai feszültségeket gerjesztett közírói tevékenysége is. Bibó 1945-től folyamatosan publikálta történeti fejtegetéseit, közéleti gondolatait tanulmányokban. 1946 júliusában a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, és Szegeden az Állam- és Jogtudományi Karon tanított. 1946 augusztusában a Teleki Pál Tudományos Intézet élére került. Közéleti tevékenysége írásain keresztül tovább folytatódott olyan nagyhatású tanulmányokkal, mint A magyar közigazgatásról (1947), Válság után – választás előtt (1947), Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (1948), Zsidókérdés Magyarországon 1944 után (1948).

Bibó a kommunista hatalomátvételt követően 1950-ben elvesztette állásait. 1951-ben a budapesti Egyetemi Könyvtár tudományos főmunkatársa lett, de nem publikált. Közéleti tevékenysége az 1956-os forradalom és szabadságharc napjaiban indult újra. Részt vett a Nemzeti Parasztpárt újjászervezésében. A párt jelöltjeként november 3-án a harmadik Nagy Imre kormány államminisztere lett. Bibó november 4-én reggel érkezett a Parlamentbe, ahol a szovjet katonai invázió miatt egyedül maradt, mint a törvényes magyar kormány képviselője. Felhívásokat intézett a magyar néphez és a nagyvilághoz, valamint különféle írásokat készített a magyar helyzet rendezéséről. 1957. május 23-án letartóztatták és 1958 augusztusában életfogytiglani börtönre ítélték. Az 1963. évi amnesztiával szabadult, majd nyugdíjazásáig a Központi Statisztikai Hivatal könyvtárában dolgozott. Nyugdíjas éveiben fordított, régebbi munkáit rendezte, valamint újabb tanulmányokat írt. 1979-ben hunyt el. Állítólag politikai ellenfele, az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésével hatalomra jutott Kádár János, így kommentálta halálhírét: „elhallgatott az utolsó csalogány”.

(Pallos Lajos)