Deák Ferenc (Söjtör, 1803. október 17. – Budapest, 1876. január 28.)

A történelmi emlékezetben a „haza bölcseként” tisztelt kisnemesi származású jogtudós, a 19. századi Magyarország egyik legnagyobb államférfiaként meghatározó szerepet játszott az 1867. évi osztrák-magyar kiegyezés létrehozásában.

Iskoláit elvégezve 1823. december 19-én tette le az ügyvédi vizsgáját. 1832–1833 között, mint a vármegyei politizáló nemesség egyik tehetséges képviselője Antal bátyját helyettesítette az alispáni tisztségben. 1831-ben az országgyűlési rendszeres bizottság munkáját ellenőrző bizottság tagja lett. 1833-ban, bátyja lemondása után a megye követként delegálta az országgyűlésre. Az országgyűlési felszólalásai, amelyek többek között a jobbágykérdés rendezéséről, a lengyel felkelők támogatásáról, a vallás- és szólásszabadságról szóltak, hamarosan a reformellenzék egyik vezéregyéniségévé emelték.

Az országgyűlés után ügyvédként többek között ő irányította az ellenzék egy másik vezéregyéniségének, a hűtlenségi perbe fogott báró Wesselényi Miklósnak a védelmét. 1837-ben a Magyar Tudós Társaság tiszteleti tagjává, később pedig, 1855-től az igazgatóság tagjává is megválasztotta. Az 1839–40. évi országgyűlésen ismét Zala vármegye követe lett. 1841–43-ban az új korszerű büntetőtörvénykönyvet kidolgozó országgyűlési bizottság vezetője volt.

A 1848. március 17-én, már a forradalom alatt a javára lemondó megyei követ helyett elfogadta a felkérést Zala megye újabb országgyűlési képviseletére, majd az első magyar felelős kormányban az igazságügyi miniszteri tisztet töltötte be. Miniszterként a sajtórendészeti ügyekben bevezette az esküdtszéki bíráskodást. A népképviseleti országgyűlés megválasztása nyomán 1848 nyarától a zalaszentgróti választókörzetet is képviselte. 1848. december 31-én tagja lett a forradalom ellen támadó császári főparancsnokhoz, Windischgrätz herceghez küldött, de eredménytelen békedelegációnak. Deák ekkor, a „törvényes forradalom” kudarca miatt csalódottan Zala megyei birtokára vonult vissza.

A szabadságharcban nem vett részt, ezért a császári hatóságok nem tudták elítélni, így a forradalom vezetői közül egyedül ő maradhatott az országban szabadon. 1854-ben lépett ki a vidéki elszigeteltségéből, amikor Zala megyét végleg elhagyva a pesti Angol Királynőhöz címzett szállodába költözött. Az ellenzék szellemi vezéreként itt dolgozta ki az önkényuralom elleni harc új taktikáját, az ún. passzív ellenállást. Ennek lényege, hogy a fennálló hatalommal lehetőség szerint nem szabad együttműködni, azaz pl. adót fizetni, vagy állami hivatalt viselni, stb. A nemzetközi elszigetelődéstől és csődtől fenyegetett államhatalom hamarosan meghátrált és kénytelen volt újra összehívni a magyar országgyűlést.

Deák Ferenc 1861-ben az ún. Felirati-, 1865–től pedig a Deák párt vezéreként, illetve Pest belváros országgyűlési képviselőjeként irányította az ellenzék munkáját. 1861-ben az uralkodóhoz intézett országgyűlési feliratban, 1865-ben pedig a Pesti Naplóban megjelentetett ún. húsvéti cikkében vázolta föl az osztrák-magyar kiegyezés elvi kereteit. A feliratot az uralkodó még elutasította, de 1865-ben már tárgyalásokra kényszerült, amelynek eredményeképpen 1867-re megszületett a „Kiegyezés”, azaz két egyenrangú állam, Ausztria és Magyarország különös államszövetsége. A polgári berendezkedésű Magyarország új felelős kormányában Deák már nem vállalt tisztséget, de feddhetetlen erkölcsiséggel párosuló szellemi tekintélye haláláig meghatározó volt az ország politikai életében. Emlékét az 1876. évi III. tc. törvénybe iktatta.

(Baják László)