Faragó Géza, festő, grafikus (Budapest, 1877. június 25. – Budapest, 1928. szeptember 23.)

Faragó Géza elsősorban, mint az 1900-as, 1910-es évek nagyszerű plakátművésze él a magyar művészettörténet-írásban. Rajzolni magánúton tanult, eredendő dekoratív érzékét és itt nyert készségeit a textilipar alkalmazásában kamatoztatta. Az Iparegyesület és Glück Frigyes, majd Roheim Ödön ösztöndíjával tanulhatott Párizsban, ahol 1898–1902 között iparművészeti iskolákat látogatott. Életrajzaiban mindig büszkén említette, hogy Alfons Mucha, a plakátművészet cseh sztárja innen vette maga mellé párizsi műhelyébe.

Hazatérése után első sikereit a plakátokon kívül a 19–20. század fordulóján népszerű műfajban, a karikatúra festményben érte el. Ilyen volt például a Vasárnap délután című munka, mellyel Harkányi-díjat nyert 1905-ben. 1905-től kezdve rendszeresen szerepelt plakáttervekkel, karikatúrákkal és szatirikus képekkel a Képzőművészeti Társulat műcsarnoki kiállításain, s ezeket mutatta be 1910-ben a Nemzeti Szalonban rendezett gyűjteményes kiállításán is. 1912-es tárlatán ugyanott már a kecskeméti művésztelepen, Erdélyben, Horvátországban és Olaszországban készült zsánerképek, tájképek is szerepeltek, melyek az ízig-vérig nagyvárosi művész érdeklődését tanúsították a vidéki idill, a színpompás népművészet és a déli országok napfényben fürdő tájai iránt.

Faragó a „magyar Broadway”, a Nagymező utca környéki színházak és mulatók világának fenegyereke, közismert tréfacsinálója volt, s mint ilyen, a belle époque Budapestjének jellegzetes bohém művésztípusát testesítette meg. Tréfái közkézen forogtak. Rajzművészetében is tükröződik a személyiségét jellemző szarkazmus. Nemcsak a Képes Családi Lapokban és a Borsszem Jankóban megjelenő karikatúráin tűzte kíméletlenül tollhegyre környezete alakjait. Könnyed tollrajzok, akvarellek és temperaképek sorát készítette el az előkelő társaság és a szórakozóhelyek szereplőiről, zsokékról, dámákról, kokottokról, táncosokról, színészekről. A tempera és gouache technikában kidolgozott figurák aztán nem egyszer átkerültek a plakátokra is. Saját magát sem kímélte, öniróniája is közismert volt.

A symbolista című kompozíción megjelenő csúnya, madárfejű figura, az állványra helyezett alkotás előtt álló izzó szemű dandy ő maga. A festmény a „kiűzetés a Paradicsomból” bibliai témájának parodisztikus ábrázolása, melyben Ádám sárga kesztyűs, ájtatos világfi, Éva kacér dáma, az arkangyal szecessziós stílusban hímzett köntöst visel. Az Édenből való kiűzetés itt a házasságkötés ceremóniájára emlékeztet, nyilván ez a vicc tárgya. Az Éden ápolt park, vagy még inkább festett színpadkép, amelyből csúfondárosan pöttyös kalapú gombák kacsintanak ki. Ez a jelenet jellegzetes példája Faragó címükben a Bibliára utaló karikatúráinak – mint a Sámson és Delila, Madame Poutifar, Dávid vigasztalja Sault –, melyek valójában a jelen visszásnak tartott élethelyzeteit ábrázolják. A cím elsősorban az általánosítást, a morális probléma beazonosítását szolgálja, de a komolyság és a fricska ütközése némiképp ítéletet is magában hordoz. A művész nem retten vissza a profanizálástól, sőt, ennek sokkhatására épít. A symbolista kép a képben megoldása nem egyszerűen önparódia, hanem önismeretről tanúskodó, őszinte ars poetica megfogalmazására nyújt módot. Faragó vágya a „dekoráció – impresszió – kompozíció” sorrenddel leírt életpálya modell volt. A symbolista főhőse, mintha belátná, hogy a „nagy szimbolista kompozíció” helyett csak a humorban és dekoratív részletszépségekben bővelkedő, mesélő kép valósult meg. Mi, az utókor, már tudjuk: nem véletlen, hogy Faragó pályája során egyre inkább a színházi munkára tért át, ezen belül pedig a húszas években divatba jött revü sikeres díszlet és jelmeztervezője lett.

A symbolista, 1908; Ceruza, tempera, papír, 510x350 mm.