Fehér László, festő (Székesfehérvár, 1953. március 17. - )

Fehér László festészetében a színdús és színredukciós korszakok váltják egymást. Pályája kezdetén, a hetvenes évek közepén társadalomkritikaként is felfogható fotórealista képekkel jelentkezett. Palettája lassan kiszínesedett, és családi majd vallási hovatartozása, identitása által meghatározott témájú festmények következtek, előbb tárgyilagos, majd egyre érzelmesebb, expresszívebb előadásmódban. „A képfelület többé nem semleges hordozóként, hanem eleven, személyhez kötött, emocionális hatásokat kiváltó, szuggesztív látvány-valóságként jelent meg.” – írta erről a korszakáról Hegyi Lóránd.

1988-ban fordulat történt, színvilága hirtelen három színre: a sárgára, feketére és fehérre redukálódott, képein általában egyetlen alak, többnyire fehér kontúrvonallal határolt sziluett szerepel. „Tudtam, hogy új dologba kezdtem és hogy ezzel a két színnel, a feketével és a sárgával többet tudok elmondani, mint sok színnel” – mondta később erről a pár évet felölelő korszakáról, E művekkel szerepelt az1990-es Velencei Biennálén, ahol a gyermekkorából fakadó, családi- és magánmitológiájából kinövő, egyetemes létkérdésekkel szembesítő művei komoly nemzetközi sikert arattak.

„A csak álomként felsejlő, felködlő alakok belesimulnak a tájba, jelen vannak, miközben átlátunk rajtuk, látjuk a jelenvaló világot, a környezetet és a tárgyakat melyek megmaradtak, túlélték a pillanatot, a múlt pillanatait, miközben a múlt alakjai régen köddé, füstté, emlékké váltak. Fehér ott járt ezeken a helyszíneken, személyessé teszi az egykori emberekről leszakadt tárgyakat, magára vonatkoztatja sorsukat, s a festés folyamatában mintegy újraírja ezt az egyszemélyes, poetizált történelmet.” Meghatározóvá válik a gondolatiság, a témátlanság, a csend, a mozdulatlanság. Felerősödik a metafizikai tartalom.

Kútbanéző című festménye a korszak első darabjai közül való. A sárga kútkáva mellett eltörpül a csak kontúrral jelzett, áttetsző, magányos figura és szinte beleveszik a hatalmas, áthatolhatatlan háttér sötétjébe, a fénynélküliségbe, a fallá dermedt ürességbe. A kompozíció mint egy kimerevített pillanat, a jelenlét ideiglenességére mutat rá a tárgyi és a természeti világ viszonylagos örökkévalóságával szemben. Ugyanakkor saját korának (1988-at írtunk) feszült nyugtalanságát is érzékelteti, a váratlantól, az ismeretlentől való félelmet, a jövő kiszámíthatatlanságát.

Kútbanéző, 1988; Olaj, vászon, 250 × 180 cm.