Ferenczy István, szobrász (Rimaszombat, 1792. február 24. – Rimaszombat, 1856. július 4.)

A 19. század első felének legjelentősebb hazai szobrásza apja rimaszombati műhelyében tanult lakatosnak (1809). Budán Balás András műhelyében dolgozott, majd Rauschmann János rajziskoláját látogatta. 1814-től Bécsben Wilhelm Thüriet műhelyében volt lakatossegéd, közben rajziskolába is járt. 1815-től a bécsi képzőművészeti akadémia iparoslegényeknek tartott érmészeti tanfolyamára járt, ahol Szolónt ábrázoló acélérmével 1817-ben díjat nyert. Ekkor felvették az akadémia érmészeti osztályára. Tanárai Johann Martin Fischer és Joseph Klieber voltak. Bécsi tanulóévei alatt készítette el – külföldi mintaképek alapján – a Metternich hercegnek hódoló Béke allegóriája című (1818–1819) egyoldalas acélérmét.

1818-ban gyalogszerrel ment a klasszicista művészet központjába, Rómába. Antonio Canova műhelyében nem kapott munkát, de a korszak másik nemzetközileg elismert szobrásza, a dán Bertel Thorvaldsen befogadta műhelyébe. Római tartózkodása meghosszabbítását József nádor ösztöndíja tette lehetővé. Az 1819–1820-as években illusztrációkat készített Metastasio Adriano in Siria című drámájához, rajztanulmányain pedig antik mellszobrokat, épületeket örökített meg. Egyéni művészi ambíciói nagyon hamar a díszítőszobrászat céhes hagyományain túllépő, az önálló nemzeti szobrászat megteremtésére irányuló hivatástudattal fonódtak össze, így római tartózkodása alatt mindvégig foglalkoztatta a nemzeti tematika, illetve a hazatérés gondolata.

Ferenczy 1821. május 26-án írta szüleinek Rómából: „azon márványfigurát pedig szándékom a jövő tavaszra elkészíteni, amely magában foglalja a Kunszt kezdetét vagyis egy pásztorlány, amint a szeretőjének árnyékját a fövenybe békarcolja”. A témát idősebb Plinius Historia Naturalisában fogalmazta meg. A leány az első ösztönös művész, érzelmei által vezetve ábrázol, megörökít egy másik személyt, így cselekedete a „szép mesterségek” – a „szép-művészet” – kezdetét jelenti a hagyományok szerint. Ferenczy művét pártfogójának József nádornak ajánlva hazaküldte s az a királyi vár egyik földszinti termében megtekinthető volt, később a Nemzeti Múzeumba került. Nagy sikert aratott, versek születtek a művész és munkája dicséretére. Utóbbit Kazinczy epigrammájában Graphidionnak nevezi, ami „kedves kis Rajzolót tesz”.

A szobrász az antik művészet tanulmányozása során jutott azokhoz a formai-tartalmi ismeretekhez, mely a Pásztorlányka megfogalmazásához vezették. A görög, római és hellenisztikus előképek elsősorban istennők, s ilyen mivoltukból következik testi tökéletességük, amely valósággal kikényszeríti az aktban történő ábrázolást, s ez a rangjukra emelt Pásztorlánykára is vonatkozik. A szobor klasszikus időtlenséget áraszt. „Mely szépségek vagynak itt!” – írja Kazinczy. „A felső rész minden lepel nélkül, hogy a leány kecsiből semmi el ne fedettessék, az alsó rész pedig igen értelmesen, szép redőkben’ s vetésekben elleplezve”. Az újabb kutatás felvetette, hogy a művészi kivitelezésben talán Cincinnato Baruzzi, Ferenczy római szobrászbarátja is segédkezett.

Pásztorlányka (A szép mesterségek kezdete), 1820–1822; Márvány, 57x40x94 cm.