Ferenczy Károly, festő (Bécs, 1862. február 8. – Budapest, 1917. március 19.)

Az 1903-as év Ferenczy Károly festészetének egyik legjelentősebb éve volt, s ezt olyan művek bizonyítják, mint a Festőnő, a Keresztlevétel, vagy az Október. A kompozíció máig ható vonzerejét a formai harmóniák (fényteli és árnyékos tömegek, vízszintes-függőleges és diagonális ritmusok finom egyensúlya) mellett a tematikai harmóniája biztosítja. Otthonosabb kertet, finomabb időt, délelőtti olvasgatásnál kellemesebb időtöltést aligha tudnánk másként elképzelni. Már-már idilli mindez, de még annál is több. Az idill ugyanis sosem mentes az intellektuális spekulációtól, a nosztalgikus, vagy utópikus felhangoktól. Ferenczy azonban egész festészetében a tökéletesség keresésének egy mesterkéltségtől és konvencióktól mentes útját járta.

A természet puszta utánzása éppúgy csak eszköz volt a kezében, mint a szín-, vagy formaproblémák kutatása. Ferenczy művészi személyiségéből a spekuláló, formaproblémákat abszolutizáló elem éppúgy hiányzott, mint az ő korában már egyre gyakoribb kinyilatkoztató attitűd. Képeinek szellemi feszültségét, érzéki és intellektuális erejét a formai és érzelmi harmóniák együttes megszólaltatása adja; az a bátorság, hogy emberi figuráinak komplex emberi karakteréből semmit nem áldoz fel az öncélú művészi forma kedvéért. Ferenczy Károly képeinek emberi figurái úgy alkotnak tökéletes harmóniát a természettel, hogy eközben teljes emberi karakterüket is megőrzik, s a természetből sem vesznek el semmit. Mindezt a festmény műfaji sokoldalúsága is igazolja.

Az Októbert ha úgy tetszik, tájképként is nézhetjük. Az olvasó férfi – bár érezzük, hogy gazdája a természet egy darabkájának –, mégis magától értetődő természetességgel simul ebbe a pompás őszi tájba. Ő ugyanis félig árnyékban áll, magába fordul, s nem vesz tudomást a külvilágról. A természet részévé vált, de nem a formai lefokozás, hanem éppen ellenkezőleg, intellektuális tevékenysége révén. Ha azonban az olvasó alakra koncentrálunk, zsánerképként is értelmezhetjük a művet, melynek témája a természeti és a polgári lét ama modern harmóniája, mely a századforduló emberét oly bizakodóvá és – talán mondhatjuk – boldoggá tette. S végül, ha nem feledkezünk meg az előtérben olyan hangsúllyal szerepeltetett, román népi szőttessel letakart asztalról, a ropogós almákról, s a kínai teáskészletről, a kompozíciót egy tájba helyezett csendéletként is felfoghatjuk. Csendéletszerű az ember is: a szellemi tevékenysége révén olyan stabil nyugalomban áll az asztal mögött, mint az almák az asztalon.

Minden motívum ura tehát a kompozíciónak, de alárendeltje is az összes többinek. Ferenczy, ahogy családapaként is gondosan irányította s figyelte gyermekei sorsát, úgy festészetében is mindvégig jelen van ez a fajta atyai gondviselés. Minden fontos a képen, minden motívum őrzi individualitását, de alá is veti magát egy magasabb rendnek. A világnak, a természetnek ez a fajta „családi” szemlélete adja azt az érzelmi többletet Ferenczy kompozíciójának, amihez hasonlót nem találunk a magyar festészetben.

Október, 1903; Olaj, vászon, 126 x 107 cm.