Gróf Károlyi Mihály (Budapest, 1875. március 4. – Vence, Franciaország, 1955. március 19.)

Arisztokrata származású radikális demokrata, majd a kommunista eszme hívévé vált baloldali politikus, az 1918-as „őszirózsás” forradalom vezére, miniszterelnök, majd köztársasági elnök. Tetteinek a megítélése már életében szenvedélyes vitákat szült, megosztó személyisége körül pedig halálát követően is indulatok dúlnak. Követői és tisztelői a saját földjét felosztó nagybirtokost, az ország demokratikus átalakítóját és a függetlenséget a köztársasággal összeegyeztetőt látják benne, míg elutasítói őt teszik felelőssé a történelmi Magyarország összeomlásért és elvesztéséért. Tétlensége mellett szemére róják politikai képességeinek hiányát, a valóságtól elrugaszkodó idealizmusát és azt, hogy képtelen volt a hibáival szembe nézni.

Magyarország egyik leggazdagabb családjában született, de nem egészségesen (farkastorokkal), s hamarosan elveszítette szüleit. Nagybátyja, a neves agrárpolitikus Károlyi Sándor gyámsága alatt nevelkedett, ennek ellenére ifjúkora a léha és vagyonát elszóró aranyifjúét idézte, aki gyakran keveredett költséges kártyacsatákba, veszélyes kalandokba. A politika hosszú ideig nem érdekelte, bár grófi származásánál fogva a magyar főrendiház tagja volt. Kezdetben a kormányzó Szabadelvű Pártban próbált szerencsét, majd 48-as (az 1867-es osztrák-magyar kiegyezéssel szembenálló) függetlenségi programmal 1905-06-ban és 1910-1918 között is országgyűlési képviselő. 1909-1912 között a földbirtokosok egyesületének (OMGE) az elnöke. Politikai pálfordulása 1912-ben következett be, amikor az ellenzéki obstrukció, a parlament működését megakadályozó magatartás erőszakos letörése miatt szembefordult Tisza Istvánnal. Az aktív politizálás útjára lépve a Tisza ellen összefogó ellenzékiek (48-as párt) egyik vezéregyéniségévé vált, a Tisza lépéseit szintén elutasító, de 67-es alapon álló ifj, Andrássy Gyula mellett (1914-ben feleségül vette Andrássy Katinkát, így még rokonságba is kerültek). Innen eredt a világháború előtti magyar belpolitikai küzdelmeket Tisza és Károlyi párbajaként láttató leegyszerűsítő felfogás.

Kezdettől fogva ellenezte a világháborút, a parlamentben 1916-tól nyíltan vállalta pacifista, békét követelő nézeteit, még külön pártot is alapított a háborút ellenzőkből (Károlyi-párt), amivel kivívta képviselő társainak az ellenszenvét, ezért támogatóit mindinkább a parlamenten kívüli szociáldemokraták (Kunfi Zsigmond, Böhm Vilmos) és a polgári radikálisok (Jászi Oszkár) között kereste.

1918. október végén, a Monarchia katonai összeomlásakor az általa vezetett Magyar Nemzeti Tanács került hatalomra. Az 1918. október 31-én miniszterelnökké kinevezett Károlyi antantbarát külpolitikája tökéletes zsákutcának bizonyult. Naivul hitte, hogy pacifizmusát és antant szimpátiáját a győztes nagyhatalmak méltányolni fogják a béketárgyaláson, ezért az ország területi védelmét nem tartotta fontosnak. Az ország katonai bénultságának oka egy használható haderő megszervezésének hiányában is keresendő. Károlyiék ugyanakkor a frontokról fegyverükkel, kötelékben hazaérkező csapatokat is szélnek eresztették .

Belpolitikai téren sem tudott tartós eredményeket felmutatni, pedig a november 16-án kikiáltott Magyar Népköztársasággal Magyarország formálisan is elszakadt Ausztriától, s visszanyerte 1526-ban elvesztett államjogi függetlenségét. A demokratikus rendszer megteremtését és a földreformot későn kezdte el, a napról-napra mélyülő válságon sem tudott úrrá lenni. 1919. január 11-től március 21-ig ideiglenes köztársasági elnök volt. Ekkor a Vix-jegyzék követelte újabb magyar területek kiürítését visszautasítva lemondott. Szerencsétlen lépés volt viszont átadnia a hatalmat a bizonytalan támogatottsággal rendelkező szociáldemokratáknak, akik lényegében behódoltak Kun Bélának.

1919 júliusában emigrált és a magyarellenes kisantant államok segítségével, Prágából, Splitből, majd Párizsból próbálta megbuktatni Horthy Miklóst és rendszerét. 1923-ban Magyarországon hazaárulás vádjával teljes vagyonelkobzásra ítélték. Az emigrációban egyre inkább a kommunista mozgalomhoz közeledett, még Moszkvába is ellátogatott, igaz a nagy perek hatására csalódott Sztálinban. 1946-ban hazatérhetett, de politikai szerepet nem kapott. 1947 augusztusától Magyarország párizsi nagykövete volt, mígnem a koncepciós Rajk-per hatására lemondott és újból az emigrációt választotta. 1962-ben hamvait hazaszállították és a Kerepesi temető egyik díszsírhelyére temették.

(Balahó Zoltán)