Gróf Klebelsberg Kuno (Magyarpécska, Arad vármegye, 1875. november 13. – Budapest, 1932. október 12.)

Jogász, országgyűlési képviselő, vallás- és közoktatásügyi miniszter, a 20. század kiemelkedő magyar művelődéspolitikusa. Családjának egyik tagja Buda 1686-os visszafoglalásánál tanúsított érdemeiért kapott grófi címet. Jogot tanult Budapesten, Münchenben, Berlinben és a párizsi Sorbonne-on. Államtudományi doktori oklevelét a budapesti egyetemen szerezte 1898-ban.

Az egyetem után állami szolgálatba lépett, először miniszterelnökségi segédfogalmazó, majd 1910-től közigazgatási bíró, 1913-1917 között pedig a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium adminisztratív államtitkára volt. Az első világháború alatt 1915-től a Rokkantügyi Hivatal, 1917-től az Országos Hadigondozó Hivatal ügyvezető alelnöke és a miniszterelnökség politikai államtitkára. A környezetében megcsodált kiváló szervezőkészsége már az 1910-es években megmutatkozott, amikor gróf Tisza István miniszterelnök a Kárpát-medencén kívül élő magyarság kulturális intézményeinek gondozásával bízta meg.

Politikai pályafutása a háború után teljesedett ki. 1921 decembere és 1922 júniusa között a belügyminiszteri, majd 1922-1931 között vallás- és közoktatásügyi miniszteri posztot töltötte be. Ez utóbbi helyén azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az 1920-as trianoni békeszerződés következtében korábbi területének kétharmadát elveszítő, legyengült Magyarország kulturális fejlődését előmozdítsa. Ennek érdekében tevékenysége a kultúra egészére kihatott. Az alsószintű oktatásban elindította a kötelező nyolc osztály bevezetését és 5000 népiskolát létesített, a vidéki közművelődés céljaira pedig 1500 népkönyvtárat állított fel.

A középszintű oktatásban bevezette a reálgimnázium intézményét, megreformálta a középfokú lányoktatást és a tanárképzést. A felsőoktatásban különösen a vidéki egyetemekért tett sokat, ahol korszerű létesítményeket, többek között orvosi klinikákat építtetett. A tudományos élet fejlesztésére külön programot dolgoztatott ki, amelynek megvalósításához részben a magánvállalatok adományait összegyűjtő Széchenyi István Tudományos Társaság, részben az állami segélyeket kezelő Országos Természettudományos Alap biztosította a forrásokat.

A tudósképzéshez Klebelsberg létrehozta a továbbtanulás külföldi bázisait, a Collegium Hungaricumokat Bécsben, Berlinben és Rómában, ahová a tehetséges egyetemi hallgatók nyerhettek ösztöndíjat tanulmányaik folytatásához. A hallgatók között volt például a később világhírűvé lett Náray-Szabó István kémikus és Bay Zoltán fizikus. Klebelsberg emellett más európai országokban, mint Franciaország, Anglia és Svájc is biztosított ösztöndíjas helyeket. 1930-ban a szegedi Orvos Vegytani Intézet vezetésére hazahívta külföldről Szent-Györgyi Albertet, aki kutatásaiért később Nobel-díjat kapott. A Magyar Tudományos Akadémia tevékenységét és függetlenségét törvénnyel biztosította.

A közgyűjtemények hatékonyabb fejlődése érdekében létrehozta a Magyar Országos Gyűjteményegyetemet, amely magába foglalta az Országos Levéltárat, a Magyar Nemzeti Múzeumot az Országos Széchényi Könyvtárral, a Szépművészeti Múzeumot, az Iparművészeti Múzeumot és a Pázmány Péter Tudományegyetem könyvtárát. A kulturális fejlődés lehetőségét az ország gazdasági stabilitásának megteremtése szolgáltatta, és Klebelsberg az állami költségvetésből addig példa nélkül álló módon magas részt tudott megszerezni minisztériuma számára, az 1928–29-es időszakban például 10 és fél százalékot. Minisztersége utolsó előtti évében avatta fel Budapesten a margitszigeti Nemzeti Sportuszodát, szintén ekkor szentelték fel Szegeden az ő segítségével épült Fogadalmi Templomot, a Dómot, valamint az általa megálmodott Dóm téri Nemzeti Panteont.

1931-ben a Bethlen-kormány lemondásával ő is távozott a kultusztárca éléről, de közéleti ambícióit nem adta fel. Az Alföld Bizottság elnökeként a magyar Alföld problémáival kezdett el foglakozni, azonban 1932-ben paratífuszbetegség következtében váratlanul elhunyt. A közéletet megrázta hirtelen bekövetkezett halála, mély részvét mellett búcsúztak tőle ravatalánál, a Magyar Nemzeti Múzeum előcsarnokában, majd Szegeden, a Fogadalmi Templomban helyezték örök nyugalomra.

(Pallos Lajos)