Gróf Mikó Imre (Zabola, 1805. szeptember 4. - Kolozsvár, 1876. július 15.)

Erdélyi művelődés- és gazdaságpolitikus, történész. A mérsékelt haladás híve volt, akárcsak Széchenyi István. Munkássága hasonló hatású volt Erdélyben, mint példaképéé Magyarországon, ezért már saját korában „Erdély Széchenyijének” nevezték és ezt az elnevezést a hálás utókor is fenntartotta.

Hidvégi gróf Mikó Imre 1805. szeptember 4-én született a háromszéki Zabolán, anyai nagyapja gróf Mikes Zsigmond és nagyanyja Ugron Julianna házában. Édesanyja, Mikes Borbála a szülés után gyermekágyi lázban meghalt, édesapját, gróf Mikó György háromszéki főkirálybírót 15 éves korában vesztette el. Nevelésének gondja emiatt anyai nagyszüleire hárult, akik mindent megtettek, hogy unokájuk a legjobb taníttatást kapja. Mikó Imre két ősi székely nemzetség, a Mikó és a Mikes család leszármazottja volt. Őseitől gazdag örökség, a grófi cím, nagy földbirtok hagyományozódott rá, melyet ő aztán hazája javára fordított. Fiának, Ádámnak szóló intelmeiben az örökölt vagyonról így vélekedett: aki őseitől nagyobb vagyont örökölt, „attól a hon kétszerte jobban megvárhatja, mint sok mástól” a hazának tett áldozatot.

Mikó Imre gyermekéveit Zabolán és Sepsidobokon töltötte, majd nagyszülei úgy döntöttek, hogy Marosújvárra költöznek, hogy unokájukat a híres, Bethlen Gábor alapította nagyenyedi református kollégiumba járathassák. A nagyenyedi tanulmányok döntő hatással voltak nemcsak műveltségére, hanem gondolkodására is. Olyan országosan is számon tartott tudósok tanították, mint Köteles Sámuel vagy Szász Károly. Tanulmányait 1825-ben Marosvásárhelyen fejezte be, ahol jog- és törvénytudományból szerzett diplomát.

Ezt követően hivatali pályára lépett, Kolozsváron, az Erdélyi Főkormányszéknél (a Guberniumnál) lett először tiszteletbeli írnok, majd fogalmazó titkár. Itteni munkája elismerését jelentette, hogy 1835-ben Bécsben, az Erdélyi Udvari Kancelláriánál kapott titkári állást. Mikó 1837-ben tért vissza Kolozsvárra, ekkor vált főméltósággá, miután az erdélyi országgyűlés kormányszéki főtanácsossá választotta. A Guberniumban elsősorban a közigazgatási ügyekkel foglalkozó szekciót irányította, először gyakorolva komoly befolyást Erdély ügyeire. Ettől kezdve hivatalából fakadóan az országgyűléseken is részt vett.

Az 1843-as országgyűlésen Erdélyben is többségbe kerültek a reformellenzék tagjai. A nevezetes diétán a magyar nyelv hivatalossá tétele mellett napirendre került az erdélyi nemzeti színház és a még nem létező erdélyi nemzeti múzeum ügye. A képviselők végül egy öttagú Országos Színházi Bizottság felállításáról döntöttek, melynek elnökévé Mikó Imrét választották. Kolozsvári Nemzeti Színházzal kapcsolatos feladatát ezt követően több mint harminc évig látta el. Az 1843-as országgyűlésen emellett az erdélyi múzeum-ügy egyik albizottságának vezetője lett. A múzeumalapításról elfogadott törvénytervezet is született, azonban királyi megerősítés hiányában egyelőre elhalt a kezdeményezés, aminek élére jó egy évtizeddel később aztán Mikó állt.

1840-ben feleségül vette gróf Rhédey Máriát, gróf Rhédey Ferenc volt kincstárnok lányát. Házassága révén Mikó Erdély egyik leggazdagabb arisztokratája lett. Boldog, de felesége korai halála miatt (1849) rövid házasságából négy gyermek született.

Mikó Imre közmegbecsültségét jelezte, hogy az 1846-47-es országgyűlés felterjesztette őt az Erdélyi Kincstár élére, az uralkodó 1847. október 6-án eleget is tett a kérésnek és az ország(rész) harmadik legmagasabb tisztségével ruházta fel. A Nagyszebenben székelő Kincstár keretében folyó munka elnökségével kezdett „határozott magyar jelleget” ölteni, mert a hivatali német nyelv egyre szűkebb körre szorítkozott, a tisztviselők társalgási nyelve immár a magyar lett.

Mikó a reformkor folyamán – bár nézetei inkább a liberális reformellenzékhez álltak közelebb – egyik párthoz sem csatlakozott. Ezt a középutasságát végül 1848-ig sikerült fenntartania. A forradalom kitörése után azonban már nem nagyon létezett középút és ezt ő maga is tudta, amikor az uralkodó feltétlen hűséget követelve kinevezte őt Jósika Samu helyére erdélyi főkancellárrá. Mivel azonban úgy látta, hogy így nem tudna kiállni az unió ügye mellett, melynek egyik legelkötelezettebb híve volt, nem fogadta el a magas tisztséget. (Hamarosan viszont az erdélyi főkormányszék élére került, ideiglenes elnökként – gróf Teleki József pesti távolléte alatt – ő irányította a Guberniumot.)

Maradt Erdélyben és ez a kiállás növelte az iránta táplált bizalmat, aminek legnagyobb jele 1848. október 16-án, az agyagfalvi Székely Nemzeti Gyűlésen nyilvánult meg, ahol a mintegy hatvanezer székely egyöntetűen őt választotta a nagygyűlés elnökévé. Az agyagfalvi gyűlésen a székelység hitet tett Erdély és Magyarország uniója mellett, és mert veszélyben látta a forradalom eredményeit, fegyveresen is kiállt azok védelmére. 1848 novemberére polgárháborús helyzet alakult ki Erdélyben, Mikó nem tudta elejét venni, hiába is próbálta. E célból utazott aztán 1848 decemberében is Olmützbe, hogy az uralkodótól segítséget kérjen a béke helyreállítására. Kérése nem talált meghallgatásra, sőt Erdélybe se térhetett vissza, mert házi őrizetbe helyezték, ahonnan csak a szabadságharc leverése után, 1849 októberében térhetett haza.

Gróf Mikó Imre a hazatérése utáni kezdeti magába zárkózást követően ismét aktív közéleti szerepet vállalt, nem tette ugyanis magáévá a Deák Ferenc-féle passzív rezisztencia politikáját. Ő egy ókori, Caludianustól származó mondást választotta politikájának iránymutatójává: „Mit erőszakkal nem, csöndben és halkan munkálva végbevihetni.” Az 1850-es években ennek az elvnek a mentén szervezte újjá az Erdélyi Gazdasági Egyesületet (1854) és alapította meg az Erdélyi Múzeum-Egyesületet (1859). Emellett nevéhez fűződik még Erdély református kollégiumainak anyagi támogatása, a sepsiszentgyörgyi református kollégium megalapítása, valamint az erdélyi történetírás és tudományosság fórumainak megteremtése. Ez utóbbit, történeti forráskiadó munkáját különösen fontosnak tartotta (Erdélyi Történeti Adatok címmel 3 kötetet adott ki), mert ezzel a szabadságharc elbukása miatt reményt vesztett magyarság önbizalmát szerette volna növelni. Tudományos munkásságáért, tudományszervező érdemeiért 1858-ban a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti, majd 1865-ben igazgatósági tagjává választotta. 1867-ben pedig a Magyar Történeti Társulat első elnöke lett, mely tisztséget élete végéig viselte.

Az 1860-as években már kormányzati feladatokat is elvállalt. 1860 végén, az októberi diploma után I. Ferenc József Erdély főkormányzójának nevezte ki. Tisztségéről alig egy évvel később – az uralkodó által támogatott politika elleni tiltakozásul – önként vált meg. 1866-ban a pesti országgyűlésen Kolozsvár képviselőjeként folytatta a gyakorlati politizálást. A kiegyezést követően, az Andrássy-kormányban a közmunka- és közlekedésügyi tárca minisztere lett. Miniszterként fő célja a közlekedési infrastruktúra fejlesztése volt, mely a vasúthálózat bővítésével járt, így pl. ekkor épült meg Erdélyt Magyarországgal összekötő vasúti pálya. Ő hozta létre a Magyar Királyi Államvasutakat (a mai MÁV elődjét) a Magyar Északi Vasút felvásárlásával. Miniszteri posztjáról 1870. április 21-én mondott le. Ezt követően újabb képviselői mandátumot már nem vállalt. 1876. június 15-én hunyt el Kolozsváron, ahol a híres Házsongárdi temetőben nyugszik.

(Debreczeni-Droppán Béla)