Gróf Tisza István (Pest, 1861. április 22. – Budapest, Herminamező, 1918. október 31.)

Liberális-konzervatív elvű politikus, miniszterelnök, a történelmi Magyarország utolsó nagyformátumú államférfija. Tragikus halála jelképe lett Magyarország összeomlásának. Három évtizedes politikai pályája és személyiségének a megítélése nemcsak életében, de halála után is vita témáját képezi.

Református vallású, Bihar megyei középbirtokos családban született (grófi címét később, az árvíz sújtotta Szegedet újjáépítő Tisza Lajos nagybátyjától örökölte). Édesapja, Tisza Kálmán 15 éven át volt a kiegyezés utáni Magyarország miniszterelnöke. Fia rendkívül tehetséges diák volt, már korán rengeteget olvasott. A debreceni református kollégium és németországi egyetemi tanulmányai után a budapesti Tudományegyetemen szerzett állam- és jogtudományi doktorátust. Kimagasló szellemi képességeire bizonyíték, hogy 14 éves korában érettségizett, 18 éves korára befejezte egyetemi tanulmányait és mindössze 20 éves, amikor ledoktorált. A komoly, nagy önfegyelmű, erős testalkatú ifjú 22 évesen felességül vette unokahúgát, Tisza Ilonát.

1886-tól 1906-ig a Szabadelvű Párt (liberális kormánypárt) országgyűlési képviselője. Felkészültségét és a parlamentben elmondott beszédeinek az érettségét kortársai is elismerték, gazdaságpolitikai írásaiban pedig a piaci szabadversenyt támogatta. Politikai koncepciójának legfontosabb eleme a magyar nemzeti érdekek képviselete, a veszélyeztetett történelmi Magyarország megvédése volt, amit csakis az Osztrák-Magyar Monarchia keretein belül tartott lehetségesnek. Ellenezte és egyben veszélyesnek tartotta a kiegyezéses rendszer, 1867 óta fennálló kereteinek a gyengítését célzó függetlenségi politizálást (ide tartozott minden olyan ellenzéki párt a parlamentben, amelyik elutasította a kiegyezést és a Habsburg-birodalom dualista berendezkedését), ugyanakkor határozottan védelmezte Ausztriával szemben Magyarország önállóságát. Rendkívül bensőséges viszony alakult ki közte és az öreg Ferenc József császár és király között, miközben a Monarchia politikai átalakítását centralista elvek alapján elképzelő Ferenc Ferdinánd trónörökös és köre gyűlölte Tiszát.

Először 1903-ban lett miniszterelnök (1905-ig), amikor is megpróbálta felszámolni az obstrukciót. A törvényhozói munkát végeláthatatlan beszédekkel meggátoló ellenzékiek megrendszabályozását a házszabályok szigorításában látta. Erre válaszul az ellenzék szétrombolta a nemrég felépített Duna parti parlament képviselőházi üléstermét. Lépésük az országgyűlés feloszlatásával járt. Az 1905. évi januári választásokat azonban az addig kormányzó és 1875 óta veretlen Szabadelvű Párt elveszítette.

A bukott Tisza csalódottan visszavonult a politikától geszti birtokára, még pártját is feloszlatta. 1910 elején azonban a ’67-es erők új összefogásával megszervezte a Nemzeti Munkapártot, amelynek mindvégig vezéregyénisége maradt. Szívós szervező munkájának eredményeként az 1910-es országgyűlési választásokon abszolút többséget ért el, de nem vállalt rögtön kormányfői posztot (csak 1913-tól). 1912-ben az újra indult obstrukciót házelnökként törte le, az ellenálló ellenzéki képviselőket az újonnan felállított Képviselőházi Őrséggel kivezettette, majd megszavaztatta a rég esedékes véderő-fejlesztési törvényt.

Erőszakosnak ítélt módszere miatt rengeteg ellenséget szerzett magának. Többek között Károlyi Mihályt, akit kardpárbajban alaposan helyben is hagyott. Ekkortól vált Ady Endre gyűlölt célpontjává is, aki „vad, geszti bolond”-nak nevezte őt. Tisza ezekkel a sértésekkel nem nagyon foglalkozott, nem kereste a népszerűséget. Függetlenségi ellenfelei csak hazaárulónak, radikális bírálói önző feudális főúrnak tartották, de ő ha csak tehette meggyőződését követte, nem törekedett kompromisszumra és megértésre.

Az 1914-es szarajevói merénylet után a Monarchia többi vezető politikusával szemben egyedül ő ellenezte Szerbia megtámadását, igaz később német nyomásra és a szerb területek be nem kebelezéséről szóló bécsi döntés után beleegyezett a hadüzenetbe. Állásfoglalása sorsdöntő lett. Háborús miniszterelnökként mindent megtett a Monarchia hadisikereiért, mert bár ellenezte a háborút, de a katonai vereségtől még jobban félt, úgy gondolta, hogy ez esetben a Monarchia és benne Magyarország léte végveszélybe kerülne, ezért tartott ki még akkor is a háború folytatása és a német szövetség fenntartása mellett, amikor a többség már a békét óhajtotta. Sokan csak a háború után értették meg Tisza István érvelését, miután látták, hogy a történtek őt igazolták. Neve végérvényesen összefonódott a háborúval. A harcokba és a hátországi nélkülözésekbe belefáradt emberek tízezrei őt tették meg a háború fő felelősének és minden nyomorúságuk okozójának, ő lett a háborús kitartás gyűlölt szimbóluma.

Az új uralkodó, IV. Károly 1917 tavaszán felmentette tisztségéből, ezután tartalékos huszár ezredesként harcolt az olasz fronton 1918 szeptemberéig, majd királyi megbízottként a megegyezést keresve járta be a Monarchia délszláv tartományait. 1918. október 17-én mondta el utolsó parlamenti beszédét, amiben elismerte, hogy a háború megnyerésére nincs esély. A vereség beismerése Tisza politikai sorsát is megpecsételte. Újrakezdésre, arra, hogy a forradalmi változások élére álljon esélye sem volt, személye most már a nyílt fizikai fenyegetések célpontjává vált. Bár tudta, hogy veszély fenyegeti, nem hagyta el Budapestet. 1918. október 31-én, az őszirózsás forradalom délutánján egy különítmény betört Hermina úti otthonába és a Károlyi Mihály környezetének engedelmeskedő katonák szerettei szeme láttára agyonlőtték.

(Balahó Zoltán)