Gulácsy Lajos, festőművész (Budapest, 1882. október 12. – Budapest, 1932. február 21.)

A szecesszió magyar festészetének talán legkülönösebb, egyik művészeti áramlatba sem illeszkedő művésze volt Gulácsy Lajos. A budapesti mintarajziskolában kezdett rajzolni, de tanulmányait nem fejezte be. Tizenhét évesen már a budapesti Műcsarnok kiállító művészei között szerepelt. Az első gyűjteményes tárlata 1907-ben Budapesten volt sz Uránia műkereskedésben. Festészetében kezdettől megnyilvánult Itália és annak művészete iránt érzett szenvedélyes vonzalma. 1902-től 1915-ig kisebb megszakításokkal csaknem tizenhárom évet töltött itt: Rómában, Velencében, Firenzében, Padovában, Comóban élt hosszabb ideig. 1906-ban Párizsba utazott,1907-ben közös kiállítása volt Márffy Ödönnel. 1909-ben Nagyváradon és Temesváron, 1912-ben Szegeden mutatta be műveit. A festmények és grafikák mellett díszlet- és kosztümterveiket is készített. 1905-ben a Thália Társaság, 1912-ben az Új Színpad számára készített díszleteket és jelmezeket.

Gulácsy elvágyott saját korából, melankolikus, tépelődésre hajlamos, érzékeny lelki alkatához jobban illett az itáliai kora reneszánsz, vagy a rokokó romantikusan elképzelt idilli világa. Vásznait, rajzait benépesítik a bizarr, romantikus, középkorias figurák, akik kolostorkertekben, romos tájakon, alkonyati dombok között sétálnak, beszélgetnek, vagy gáláns ünnepségek résztvevői. Művei gyakran erős irodalmi hatást mutatnak.

A vágyott idilli világot teremtette meg saját fantáziavilágában, Na'conxypánban, verseket, történeteket írt e földről és illusztrációkat, jeleneteket festett meg az ott játszódó történetekről. Saját maga is szívesen bújt más korok hőseinek jelmezeibe: önarcképein és fotóin Danteként, Hamletként, kámzsás szerzetesként, bohócként jelent meg. Gulácsy az 1910-es években egyre jobban eltávolodott a valóságtól, s művei is egyre nehezebben értelmezhető titokzatos, sejtelmes víziókat tükröztek. Az I. világháború kitörésének híre Velencében érte, és olyan végzetes hatást gyakorolt gyenge idegrendszerére, hogy ott kényszergyógykezelésre szorult. Az 1920-as évek elejétől elmegyógyintézetben élt, ám művészi pályája eddigre lezárult, különös, lírai életművet hagyva maga után.

Gulácsy 1903-ban, Firenzében készítette ezt a finom, artisztikus rajzot Dante Isteni színjátékának tragikus végzetű szerelmespárjáról, Paoloról és Francescáról. Francesca Gianciotto Malatestának, Rimini uralkodójának volt a felesége, ám annak öccsével, Paolóval beleszerettek egymásba. Légyottjukon a féltékeny férj rajtakapta őket, és dühében megölte mindkettőjüket. Gulácsy rajzán a szerelmesek távolba vesző, szomorkás tekintettel simulnak egymáshoz, Paolo kedvese vállához hajtja fejét, míg Francesca kezét ölébe ejtve a távolba néz, talán az elkerülhetetlen végzetre vár. Az alkonyi fényben jellegzetes itáliai táj látszik a szerelmesek mögött, az ég halvány vöröse harmonizál a ruhájukkal, mely kiválik a táj fáradt zöldjéből. A megfogalmazás, a megnyúlt vonalak, Francesca hosszú kecses keze, leomló hajfürtjei az angol preraffaelita festőket idézi. A gyengéd, finom, lírai jelenet talán a legszebb magyar Dante-illusztráció.

Paolo és Francesca, 1903; Akvarell, ceruza, karton, 331x252 mm.