Herczeg Ferenc (Versec, 1863. szeptember 22. – Budapest, 1954. február 24.)

Franz Herzog néven született a vajdasági – akkor Temes megyei – Versecen (ma Vršac), német ajkú családban. Apja gyógyszerész, a város polgármestere. Középiskolás évei alatt, a szegedi piaristáknál tanul meg magyarul, írói szárnypróbálgatását a fehértemplomi (ma Bela Crkva) gimnázium önképzőkörében kezdi. 1882-től Budapesten joghallgató, majd Temesváron joggyakornok. Ügyvédnek készül, emellett ír; első novellái 1886-ban a Pesti Hírlapban jelennek meg. Egy halálos kimenetelű párbajt követően a váci fegyházba kerül, ahol Fenn és lenn című, a társadalmi ellentétekről szóló, 1890-ben megjelenő regényét írja, s amellyel elnyeri a Singer és Wolfner Kiadó Egyetemes Regénytára pályadíját.

1891-től a Rákosi Jenő szerkesztette Budapesti Hírlap munkatársa, de emellett más lapokban is publikál. Mutamur című, javarészt könnyed szerelmi történeteket felsorakoztató novelláskötete tovább fokozza ismertségét. E tény is a szórakoztató irodalom felé tereli. Több írótársaság a tagjai közé választja, 1899-től az MTA tagja, 1919-től másodelnöke, Jókai Mór halálát követően 1904–1920 között a Petőfi Társaság elnöke. 1894–1944 között az Új Idők című konzervatív szemléletű szépirodalmi, művészeti és társadalmi képes hetilap szerkesztője. Tisza István politikájának híve, közösen alapítják, majd ő szerkeszti a magyar közéletet kritikusan szemlélő Magyar Figyelőt.

1896-tól szülővárosa országgyűlési képviselője, a trianoni békekötés után a revízió szorgalmazója, a nemzeti összefogás sürgetője, Horthy Miklós jó barátja, támogatója. Az élet kapuja című regényét 1925-ben az MTA Nobel-díjra jelölte. Közben állandó színpadi szerző, majd emlékiratait jelenteti meg. 1943-ban, 80. születésnapján ünnepi kötetben köszöntik pálya- és politikustársai. Az 1948-as politikai fordulatot követően azonban félreállítják, művei sem jelenhetnek meg.

Herczeg Ferenc sokat tanult Mikszáth Kálmán, H. G. Wells elbeszélői stílusából; erkölcsi célzatú meséit, történelmi regényeit az ún. neoromantikus stílus jellemzi, szereplői ugyanakkor naturalista részletességgel kidolgozott karakterek. Az úri középosztály, a dzsentri életmódját könnyed, ironikus hangon, színesen ábrázolja, és éppen e réteg olvasói körében volt a legnépszerűbb. Drámái szellemesek, fordulatosak, kifejezetten színpadi előadásra szánta őket (Bizánc, 1904; Kék róka, 1917).

Ajánlott regény: Az élet kapuja (1919)

http://mek.oszk.hu/02500/02523/02523.htm

Ajánlott dráma: Bizánc (1904)