I. (Szent) László király (Lengyelország, 1046. június 27. – Nyitra, 1095. július 29.)

Szent László király uralkodása alatt záródott le az a folyamat, amelynek során Magyarország egy pogány törzsi államból erős keresztény királysággá alakult át. Lászlónak azt is sikerült elérnie, hogy Magyarországból nem lett se német hűbér, se különböző barbár keleti népek martaléka.

Lengyelországban született, az István király által száműzött Béla herceg második fiaként. Örökölte apja kiváló katonai képességeit és hazatérve hamar kitüntette magát a csatatereken. A legismertebb haditette az 1068-as kerlési csatához kapcsolódik, amikor Salamon király seregeivel együtt harcolt az országot dúló besenyők ellen. László a harcban öt besenyőt ölt meg, miközben maga is megsebesült, ám ennek ellenére részt vett az üldözésben is, ahol a fogságából kiszabadított egy magyar lányt.

1074-ben László herceg serege meghatározó szerepet játszott a Salamon király uralmát megdöntő, testvérét, Gézát a trónra segítő mogyoródi csatában is. I. Géza király, az ország harmadát átengedve, megosztotta uralmát öccsével. 1077-ben, Géza halála után az ország nagyjai a törvényes uralkodóval, Salamonnal szemben, akinek a személye a német birodalomtól való függőséget is jelenthette volna, inkább Lászlót választották királyukká. László a választást elfogadva igyekezett megfelelni az elvárásoknak. Hadvezérként valamennyi háborúját sikerrel fejezte be. A keletről támadó úz, besenyő, kun hadakat 1085-ben és 1091-1092-ben, a kisebb létszámú seregeivel is rendre megverte.

László király kiváló diplomáciai érzékkel is rendelkezett. A trónra lépése után nem próbálta lerohanni a német-római császár pártfogását élvező ellenfelét, Salamont, hanem katonai és diplomáciai eszközök türelmes váltogatásával lépésről lépésre szigetelte el. Salamon végül 1081-ben kénytelen volt lemondani a királyi címéről, bár a hatalmi ambícióit nem adta fel. Titokban újra László ellen kezdett szervezkedni, de a király most is kegyes volt vele, és csak rövid időre börtönöztette be Visegrádon.

László külpolitikáját hosszú ideig a német császárral való szemben állása határozta meg. 1079-ben ezért vette feleségül Rudolf német ellenkirály leányát, Adelhaidot és ezért lett a pápa szövetségese az invesztitúra háborúban. A pápasághoz fűződő viszonya azonban ellentmondásos volt. Ha a politikai érdek úgy kívánta, gesztusokat tett, de végül VII. Gergelynek kellett tudomásul vennie, hogy még László sem ismeri el a világi főhatalmát.

A császártól szorongatott pápa mindenesetre engedélyezte mindazon személyek kanonizálását, akik „Magyarországon a keresztény hit magvait elültették”. 1083-ban tehát országos ünnepségek keretében szentté avatták I. István királyt és a fiát, Imre herceget, András és Benedek zobori remetéket, valamint Gellért csanádi püspököt. A szentté avatások jelentősen emelték László király tekintélyét is. A száműzött Salamon 1087-ben bekövetkezett halála után viszont László már különösebb aggályok nélkül hagyta figyelmen kívül a gregoriánus pápaság érdekeit, amikor 1091-ben elfoglalta a pápai hűbérnek számító Horvátországot. A pápai tiltakozást végül a pápa rendelkezése alá tartozó St. Gilles monostornak filiaként átengedett somogyvári bencés apátsággal csillapította.

László király a magántulajdon védelmében hozott szigorú törvényeiről is nevezetes, amelyek azonban a zűrzavaros évek után nyugalmat és jogbiztonságot hoztak az országnak. A békésebb viszonyok között benépesültek a lakatlan peremterületek, amelyet új vármegyék kialakításával a közigazgatás megszervezése követett. László bőkezű támogatása nyomán a keresztény egyházszervezet is gyorsan fejlődött. A zágrábi püspökség, illetve a nagyváradi és bácsi püspöki székhely alapítása mellett, számos monostor és prépostság, valamint számtalan plébánia született a korszakban.

Testületté szerveződött a székesegyházak mellett működő papság és kialakultak az egyházigazgatás középszintjét képező főesperességek. László uralkodása alatt megnőtt az ország tekintélye. Korábban a szomszédos cseh és lengyel hercegek avatkoztak bele magyar ügyekbe, most már László tehette ugyanezt. Horvátország elfoglalása, amely ettől kezdve több mint 700 éven keresztül maradt a magyar korona fennhatósága alatt, már egy új hódító külpolitika kezdetét jelentette. László király testét előbb a somogyvári bencés monostorban, majd véglegesen a váradi székesegyházban temették el. 1192-ben III. Béla király kérésére I. László királyt az egyház szentté avatta.

(Baják László)