Luxemburgi Zsigmond (Prága, 1368. február 14. – Znaim, Morvaország, 1437. december 9.)

A történeti emlékezet igen mostohán bánt az uralkodóval, csélcsapnak, gyengekezűnek állították be. Az utóbbi évtizedek kutatásai azonban rávilágítottak Zsigmond király európai és magyarországi jelentőségére.

Zsigmond IV. Károly német-római császár és Pomerániai Erzsébet házasságából 1368. február 15-én született, Nürnbergben. A gyermek hamar a nagypolitika színterére került, mivel 1379-ben I. (Nagy) Lajos magyar király középső leányának, Máriának lett a jegyese, ezért a magyar udvarban nevelkedett. I. Lajos halála után Mária foglalta el Magyarország trónját, aki azonban nem tudott úrrá lenne a polgárháborús helyzeten. A Délvidékre utazó királynőt az ellenzék elfogta, így a nemesek Zsigmondot koronázták magyar királlyá 1387. március 31-én. A trónnak azonban jelentős ára volt: a nagyobb főúri csoportosulások, az úgynevezett ligák beleszólást akartak a hatalom gyakorlásába. Mária kiszabadulása után ennek az igényüknek hangot is adtak, Zsigmond ezért megkezdte a királyi uradalmak eladományozását.

Ugyanakkor az uralkodó világosan látta az ezzel kapcsolatos problémákat, és számos lépéssel igyekezett helyreállítani tekintélyét. Egyrészt kulcspozíciókat juttatott külföldi bizalmasainak, másrészt a nemességet is bevonta a törvényalkotási folyamatba. Ez azonban olyannyira tovább mélyítette a feszültségeket, hogy 1401-ben a magyar urak fogságba vetették Zsigmondot. Fél év után az uralkodó megerősödve került ki rabságából, és eljegyezte Cillei Borbálát. (Mária királyné még 1395-ben meghalt.) Ezzel a lépéssel megnyerte magának a legerősebb, Cillei Hermann és Garai Miklós neveivel fémjelzett ligát. Velük szövetkezve le tudott számolni László nápolyi királynak a magyar trón megszerzésére irányuló kísérletével.

Zsigmond számos kül- és belpolitikai problémával nézett szembe. Az Oszmán Birodalom terjeszkedése a 14. század végén már a Magyar Királyság közvetlen közelébe ért, az ellene indított nemzetközi hadsereg azonban 1396-ban Nikápolynál súlyos vereséget szenvedett. A magyar király a déli végvárrendszer kiépítésével, illetve a telekkatonaság bevezetésével jelentős lépéseket tett a határ védelme érdekében.

Firenzei és délnémet szakemberekre támaszkodva célul tűzte ki a pénzhiány csökkentését, azonban intézkedéseik nem hozták meg a várt eredményeket. Az Anjouk gyakorlatát folytatva támogatta a városokat, az 1405-ös és 1435-ös dekrétumok több cikkelye is velük foglalkozott. Ugyanakkor a kevésbé fontosakat eladományozta, 1412-ben tizenhat szepességi települést zálogosított el a lengyel királynak. Fontos eredménynek tekinthető, hogy sikerült egy olyan hatalmi szisztémát kiépítenie, amely a lehetőséghez képest megfelelő módon működtette az országot. Ebben nagy szerepe volt a kancellária széttagolására és a bíráskodási gyakorlat ésszerűsítésére irányuló különböző intézményi reformoknak, de az 1408-ban alapított Sárkányrend is ezt a célt szolgálta.

Zsigmond a korabeli Európa életében is fő szerepet játszott. 1410-ben német királlyá választották, majd összehívta a konstanzi zsinatot, amely 1414 és 1418 között tanácskozott. Felszámolták az 1378 óta tartó nyugati egyházszakadást, de Husz János megégetésével hosszú háborúskodás vette kezdetét, a huszita mozgalmon az 1419-ben a cseh trónt megöröklő Zsigmond csak 1434-ben tudott döntő győzelmet aratni. Az uralkodó többször tett kísérletet az ortodox egyházzal és Bizánccal való megegyezésre, de az uniós törekvések kudarcba fulladtak. 1433-ban Zsigmond elérte legnagyobb politikai sikerét: a pápa német-római császárrá koronázta.

Az uralkodó központját Budán rendezte be, amelyet európai hírű rezidenciává alakított ki, de számottevő építkezéseket folytatott Visegrádon és Pozsonyban is. I. (Nagy) Lajoshoz hasonlóan az ő egyetemalapítási kísérlete (Óbuda, 1395) is zátonyra futott. A sok utazásnak köszönhetően a nemesség jelentős része megismerkedhetett a nyugat-európai kulturális áramlatokkal.

Zsigmond 1437. december 9-én hunyt el a morvaországi Znaimban. Kérésének megfelelően Nagyváradon temették el nagy példaképe, I. (Szent) László sírjának közelében.

(Szende László)