Mária Terézia (Bécs, 1717. május 13. – Bécs, 1780. november 29.)

III. (német római császárként VI.) Károly férfiutód híján 1740-ben trónra került leányának a magyar rendek támogatásával sikerült úrrá lennie a birodalmát fenyegető támadásokon, helyzetét megerősítette, s hosszú uralkodása alatt népei jóléte érdekében, de azok akaratától lényegében függetlenül, rendeletek útján kormányozta országait. A társadalom és állam korszerűsítését, az ipar, kereskedelem, pénzgazdálkodás fejlesztését szolgáló politikája miatt soroljuk a felvilágosult abszolutizmus képviselői közé, bár a felvilágosodás tanait nem tette magáévá. A mélyen vallásos uralkodó hitte, hogy kiválasztott, s népeinek, csakúgy, mint népes családjának (16 gyermeket szült férjének) édesanyja.

A magyar rendek az 1722-23-as országgyűlésen elfogadták a Pragmatica Sanctiót, ami az örökös királyságot kiterjesztette a leányágra is – cserébe a nemesi adómentesség és a rendi privilégiumok biztosításáért. Ennek szellemében 1741-ben a magyar országgyűlés „Vitam et sanguinem!”, azaz „Életünket és vérünket!” felkiáltással állt a királynő mellé, 35.000 fős sereget állított ki és így hozzájárult a birodalom megmentéséhez, Mária Terézia uralmának megszilárdításához. A királynő így megtarthatta örökségét, s férje, Lotharingiai Ferenc megválasztása után 1745-ben császárné is lett. Sikereit kiváló gyakorlati érzéke magyarázza: nagyszerű tanácsadókat gyűjtött maga köré, akiknek meghatározó szerepe volt a kül- és a belpolitikában. Az osztrák örökösödési (1740-1758) és a hétéves háború (1756-1763) időszakában a magyar rendek és a királynő kapcsolata igen szívélyes volt, Mária Terézia igyekezett szorosabbra fonni magyarországi kapcsolatait a nemesi testőrség életre hívásával, a Theresianum megalapításával. A nemesi jogok korlátozására irányuló törekvései miatt azonban ez a jó viszony megromlott, s 1765 után Mária Terézia az országgyűlést már nem hívta össze.

Gazdaságpolitikája a birodalmi integrációt szolgálta, ennek érdekében hozta meg híres vámrendeletét (1754). Merkantilista szellemű intézkedéseivel arra törekedett, hogy országain belül munkamegosztás jöjjön létre, s a birodalom önellátó tudjon lenni. Az örökös tartományok és a magyar korona országai között húzott belső vámhatár viszont (az ún. kettős vámrendszer) hátráltatta a magyar ipar fejlődését. Az új vámrendelkezések megváltoztatták a hagyományos magyar külkereskedelmet is: korábbi kapcsolataink nagyrészt megszűntek, az ország majdnem kizárólag az örökös tartományokkal kereskedett.

Nagy figyelmet szentelt a királynő a jobbágyságnak,  állami adóalanynak tekintve a réteget. A hatalmas jobbágyterhek miatt ugyanis a 18. században több jobbágyfelkelés is kibontakozott. Miután a jobbágykérdés rendezését a magyar rendi országgyűlés elutasította, a királynő 1767-ben adta ki az úrbéri pátenst, amiben részletesen szabályozta a jobbágy haszonvételeit s az ennek fejében a földesuraknak járó szolgálatokat a célból, hogy a jobbágy az állami terhek viselésére is képes legyen. „Etetni kell a juhot, ha nyírni akarjuk” – fogalmazta meg tömören álláspontját. Elődjéhez hasonlóan folytatta a betelepítéseket Magyarországra. Az állami kincstár költségén a Rákóczi-szabadságharc, ill. a török uralom alatt elpusztult magyar lakosság pótlására több tízezer németajkú telepest hoztak a birodalom nyugati tartományaiból. Ugyanekkor Erdélybe mintegy 350-400.000 román települt be.

Mária Terézia szívén viselte az oktatás ügyét is. 1777-ben kiadta a Ratio Educationist. Rendelete értelmében minden 6 és 12 év közötti gyermek tanköteles volt, a hangsúlyt a közhasznú ismeretek oktatására helyezte. Az oktatást, de még az egyházat is állami felügyelet alá akarta vonni (feloszlatta a jezsuita rendet). A nagyszombati egyetemet 1777-ben Budára helyezte. Egészségügyi reformokat vezetett be, az egyetemet orvosi karral bővítette, bábaképzőket létesített. Megreformálta a hadsereget, az államigazgatást – gyakorlatilag az élet minden területét. A „magyarok királynője” az egyik legnagyobb formátumú Habsburg uralkodó volt.

(Radnóti Klára)