Mednyánszky László, festő (Beckó, 1852. április 23. – Bécs, 1919. április 17.)

Mednyánszky László a századforduló magyar festészetének titokzatos és karizmatikus személyiségű festőzsenije volt. Egész nyugtalan életében folyton vándorolt, s a magányba menekülve kereste saját lelki megnyugvását.

A főnemesi családból származó Mednyánszky 1870-ben a zürichi Technische Hochschule, 1872-től a müncheni festészeti akadémia növendéke volt. Ezután a párizsi École des Beaux Arts-ban tanult két évet, tájképein a barbizoni iskola hatása érezhető. A 80-as évek elején Bécsben festett, 1884-ben Budapesten bérelt műtermet, és rendszeresen részt vett a Műcsarnok tárlatain. 1889-től 1892-ig, majd 1896-97-ben ismét Franciaországban tartózkodott, ahol az impresszionizmus hatására képeinek borongós alaptónusát levegős festésmód váltotta fel. 1900-ban Galíciában, 1901-ben az Adria vidékén, majd négy évig újra Bécsben dolgozott. Ez idő tájt festett képein ismét előjönnek a sötét színárnyalatok. 1905-től 1911-ig Budapesten élt, ezután visszatért Bécsbe, a világháború kitörése után harctéri rajzolóként bejárta Galíciát, Szerbiát és az olasz frontot. Tájképfestészete és háborús tudósításai mellett műveinek másik nagy csoportját az úgynevezett csavargóképei alkotják, melyek mintegy előkészítői későbbi katonaábrázolásainak.

Kifejezetten vonzódott az extrém helyzetekhez, amelyet már a csavargó tematika kiválasztása is jelez, de különösen annak módja. 1896-ban Párizsban tartózkodott, szegényes műtermet bérelt és feltehetően egy súlyos depressziós válságot megélve, a külvárosok sikátoraiban bolyongott, rongyszedőnek öltözve. Az alkalmazkodás e drámai képessége tette lehetővé, hogy képei megrázóan hitelesek legyenek. Számos csavargókép készül ekkor, ezek egyike a Verekedés után című mű. A csavargó mozdulatában egy egész eseménysor rögzül, amint a sebesült könyökét fogva, rémülten hátranéz. A mozdulatában és arcán, félelem ijedtség, fájdalom, az elszenvedett, megélt agresszivitás és megaláztatás tükröződik. Mednyánszky mindezen érzelmet egyetlen mozdulatba sűrít, csavargója névtelen, nem személyiség, hanem egy csoport – a társadalom kitaszítottjainak – képviselője, a csavargólét megtestesítője. A festő mély együttérzéssel, lelkéből fakadó intuícióval, legyőzve a múló időt, csavargóját az örökkévalóságba emeli, sok más társával együtt.

A téma később is foglalkoztatta, s bár életművének többségét tájképek alkotják, a csavargók újból és újból megjelennek, egyre expesszívebb, és még ennél is drámaibb felfogásban.Az önkifejezés megtalálásának kényszere ösztönözte arra, hogy felrúgva a társadalmi szabályokat arisztokrataként a nagyvárosok nincstelen csavargóinak életét fesse, olykor életmódjukkal is azonosulva. Szociális érzékenysége, műveltsége, véleménye a világ nyomorúságáról és önmaga lelki szenvedéséről, mérhetetlen súllyal nehezedett rá. Az egyetlen megnyugvást, maga az alkotás folyamata jelentette számára, így talán érthető, hogy képeinek sorsa csak addig érdekelte, amíg dolgozott rajtuk. A megrendelők keresése, a kiállításokon való szereplés, a jól felszerelt műterem, a társaság, a kitüntetések és egyéb elismerések nem motiválták.

Egész életében megszállottan dolgozott vagy szegényesen berendezett műtermekben, vagy kilométereket gyalogolva a tájban, hóna alatt vázlatfüzettel, amelybe benyomásait, élményeit rögzítette. Minden motívumot, amelyet felfedezett, a mélységek felkutatására használt, ezért válhatott ösztönösen a hagyományos műfajok megújítójává. Portréi az emberi lélek szemmel nem látható rétegeit kutatták, tájképei saját lelkének misztikus tájait tárták fel, életképei és háborús művei pedig az emberi szenvedés formáinak megmutatását szolgálták. Életét – bár olykor megjelent írók, költők és filozófusok társaságában – valójában nagyobbrészt egyedül, magányosan élte.

Verekedés után, 1896 körül; Olaj, vászon, 85 x 65 cm.