Mindszenty József (1892 – 1975)

Esztergom érseke, hercegprímás, bíboros. A 20. századi magyar katolikus egyház egyik nagy alakja. Földművescsaládból származott, eredeti neve Pehm József. Szombathelyen a premontrei gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait, ezután ugyanott járt papnevelő intézetbe, 1915-ben szentelték pappá.

1915-1917 között a Vas megyei Felsőpatyon káplán, 1917-től Zalaegerszegen hittantanár. Az első világháborút követő forradalmak alatt ellenzéki magatartása miatt letartóztatták, majd szülőfalujába internálták. 1919 októberétől 1944-ig Zalaegerszegen plébános, ahol jelentős szerepet játszott a város hitéletében, zárdákat, iskolákat, egyesületeket és nyomdát alapított. Konzervatív, keresztényszocialista elveket vallott, legitimista felfogása miatt állást foglalt Horthy Miklós kormányzóságával szemben.

1944. március 4-én XII. Pius pápa veszprémi püspökké nevezte ki. Főpásztori jelmondata: „Devictus vincit” (legyőzetve győz). 1944 nyarán a püspöktársaival együtt felemelte szavát a zsidóüldözés ellen. Az 1944. októberi szélsőjobboldali (nyilas) hatalomátvétel után tiltakozott a Dunántúl hadszíntérré változtatása ellen, majd megtagadta, hogy egyházmegyéjében ünnepi szentmiséket tartsanak a nyilasok uralomra jutásának a tiszteletére. Ezért papjaival együtt letartóztatták és Sopronkőhidára hurcolták, később Sopronban házi őrizetbe került.

A szovjet csapatok bevonuláskor szabadult. 1945. szeptember 8-án a pápa a korábban elhunyt Serédi Jusztinián helyére kinevezte esztergomi érsekké, majd 1946-ban lett bíboros. A magyar katolikus egyház fejeként, hercegprímásként a tradíciók alapján jogot formált a véleménynyilvánításra az ország meghatározó ügyeiben, így tiltakozott a köztársasági államforma, a német lakosság kitelepítése, a határon kívüli magyarságot ért sérelmek, valamint a katolikus egyházat sújtó intézkedések ellen.

A szovjet megszállás következtében a politikai hatalmat megszerző kommunista vezetés támadásainak középpontjába került és 1948 karácsonyán letartóztatták, majd 1949. február 8-án koncepciós perben életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc napjaiban kiszabadították és ismét elfoglalta érseki hivatalát. 1956. november 3-án a rádióban mondotta el híressé vált beszédét, amely a Kádár-korszak későbbi hamis beállításával szemben nem tartalmazott „ellenforradalmi” mondanivalót: Többek között ezeket mondta: „jogállamban élünk, osztály nélküli társadalom, demokratikus vívmányokat fejlesztő, szociális érdekektől helyesen és igazságosan korlátolt magántulajdon alapján álló, kizárólag kultúrnacionalista elemű nemzet és ország akarunk lenni … nem helyezkedünk szembe a történelmi haladás irányával, sőt az egészséges fejlődést mindenben előmozdítjuk”.

November 4-én, amikor a szovjet hadsereg megtámadta Magyarországot, a Parlamentből az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségére menekült, ahonnan csak 1971-ben, a Vatikán és a magyar állam megállapodását követően távozhatott Rómába. VI. Pál pápával való találkozása után Bécsben az esztergomi érsekség alá tartozó papi szemináriumban, a Pázmáneumban telepedett le. Életének utolsó éveiben onnan kereste fel a nyugati világban szétszórtan élő magyarságot, hogy lelki gondozásban részesítse őket.

1973-ban VI. Pál pápa az esztergomi érseki tisztségről való lemondásra szólította fel. A visszautasítás ellenére a pápa az érseki széket megüresedettnek nyilvánította. 1975-ben, nem sokkal a venezuelai magyar közösség meglátogatása után a bécsi Irgalmasok Kórházában hunyt el. Élete utolsó évében megírt emlékiratai Nyugaton 1974-ben, Magyarországon 1989-ben jelentek meg. A kelet-európai rendszerváltás után 1991-ben holttestét hazaszállították az ausztriai Mariazellből és az esztergomi bazilika érseki kriptájában helyezték örök nyugalomra.

(Pallos Lajos)