Munkácsy Mihály, festő (Munkács, 1844. február 20. – Endenich (Németország), 1900. május 1.)

Lieb Mihályként született Munkácson 1844. február 20-án, ezt a nevét 1868-ig használta. Édesapja a katolikus bajor hivatalnokcsaládból származó Lieb Leó Mihály sótiszt volt Munkácson, édesanyja az evangélikus Reök Cecília volt. A család 1848 végén költözött Miskolcra.

Édesanyja 1850. január 12-én, édesapja 1850. május 14-én hunyt el, a gyermek Munkácsy Békéscsabára került anyai nagybátyjához, Reök István ügyvédhez, aki egy helybeli asztaloshoz adta inasnak. Miután keserves inasévei leteltek, 1858-ben szabadult fel és Aradra került három évre asztalossegédnek. 1860 végén visszatért nagybátyjához, ekkor ismerkedett meg Szamossy Elek festővel, aki a Wenckheim kastély kifestésével volt elfoglalva Gyulán. Ő tanítgatta, majd vette maga mellé az ifjú tehetséget, aki az ő tanácsára képezni kezdte magát, 1865-ben már Bécsben, a Képzőművészeti Akadémián tanult. Néhány hónapig, majd visszatért Békéscsabára. Ekkor készültek az Estebéd pusztán és a Búsuló betyár című olajképei.

1866 első napjaiban a csabai nagyvendéglőben lépett fel A mama című vígjátékban. Egy szembetegség miatt bekerült a Rókus kórházba, de októbertől már a müncheni akadémián tanult festészetet Wagner Sándortól, tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Társulat támogatta. 1867-ben visszatért Pestre, hol Eötvös József miniszter 800 forint ösztöndíjban részesítette. 1868-ban Düsseldorfba utazott, hogy tanulmányait folytathassa. Itt együtt bérelt lakást és műhelyt Paál Lászlóval. Itt festette az Ásító inas és a Siralomház című képeit.A festményt Párizsban 1870 tavaszán rengetegen látták, aranyéremmel tüntették ki. Munkácsy ekkor 26 évesen a világváros egyik legfelkapottabb festője lett. Így 1871 végén áthelyezte műhelyét Párizsba, ahol elkészítette legfontosabb műveit.

A Siralomház első igazán jelentős munkájának számított. A mű a korszakban ismert és az újságok illusztrációi által kedvelt betyár téma, romantikával kevert, realista szemléletű feldolgozása. A betyárábrázolások, a pusztába menekülő és bujdosó szegénylegények életébe enged bepillantást, akik saját törvényeik szerint éltek, vagyis a gazdagok kirablásával biztosították megélhetésüket. Ez volt az egyik oka, ami miatt a szegény falusi emberek rokonszenve kísérte tevékenységüket. A másik ok az volt, hogy az l848–1849-es szabadságharc leverése után a Habsburg császári seregbe való besorozás, vagy megtorlás elől sok fiatal legény állt be a betyárok közé. A kép témája, ily módon a politikai helyzetre való utalástól sem volt mentes és bár történelmi képnek nem tekinthető, emiatt mégis fokozottabban számíthatott a közönség figyelmére és érdeklődésére.

Az igazi változást azonban a téma feldolgozásának módja jelentette, amely egyben a siker zálogának is bizonyult. Munkácsy pár évvel korábban már festett a Búsuló betyár címmel egy képet, amely azonban csupán egy kocsmában iszogató legényt ábrázolt. Itt azonban egy sötét börtönben ülő, halálra ítélt betyár látható, akit falusi bámészkodók csoportja vesz körül, csodálkozva, megdöbbenve, sajnálkozva vagy éppen közönyösen szemlélődve és kihasználva azt a szokást, hogy a halálraítélt bűnöstől a kivégzése előtti éjszakán még elbúcsúzhatnak hozzátartozói, ismerősei. Változatos érzelmeiket mozdulataik, arckifejezéseik, gesztusaik fejezik ki. A betyár fejét lehajtva, dacosan és elkeseredetten néz maga elé, keze ökölbe szorul, indulatairól a földhöz csapott Biblia tanúskodik, rövidesen bekövetkező tragikus sorsát pedig előre jelzi a háttérben zokogó nőalak.

Az érzelmek sokféleségének, a tragikumnak a megörökítése meglehetősen szokatlan volt a korszak népi életkép festészetében. Erre a műfajra inkább a vidám és hangvétel volt jellemző, különösen a német zsánerképfestészet gyakorlatában. Munkácsy képe azonban drámai hatást sugárzott, amely az elmélyült lélektani ábrázolás mellett főként a sötét-világos színpárok ellentétének, a kontraszthatásnak volt köszönhető és ily módon őszinte érzelmeket váltott ki a nézőkből. Ez nem sikerült volna a barbizoni mesterek műveinek ismerete nélkül, akiket Munkácsy még 1867-ben Münchenben ismert meg egy kiállításon. Jean Francois Millet, Camille Corot, de főként Gustave Courbet realista hangvételű művei voltak nagy hatással rá. A Siralomház ennek első igen látványos és hatásos tanúbizonysága és elindítója a számos remekművet tartalmazó tíz éven át tartó művészi periódusnak.

A mű párizsi Salonban történt bemutatása meghozta Munkácsy számára az első igazi nagy szakmai sikert, amit követett az anyagi is, mivel a képet még szinte a festőállványról megvásárolta egy William P. Wiltach nevű amerikai milliárdos és műgyűjtő és csak száz évvel később vásárlás útján jutott haza Magyarországra.

Siralomház I., 1869; Olaj, fa 139 x 153,5 cm.