Nádler István, festő (Visegrád, 1938. november 29. -)

Nádler István 1958 és 1963 között végezte el a Képzőművészeti Főiskolát, mestere Hincz Gyula volt. 1964-ben tanulmányútra indult Európában, a Károlyi-alapítvány meghívására Vence művésztelepén alkotott, 1966-ban Párizsban járt, majd 1970-ben ismét Vence művésztelepén dolgozott. Essen, Róma, Koupio, Moravany, Róma, Firenze és Lisszabon után Budapesten és a Balatonfelvidéken, Feketebácson él. 2001-ben Kossuth-díjat kapott.

A 60-as évek közepén indult neoavantgárd egyik alapítója, az Iparterv-csoport és a  Budapesti Műhely tagja. A Molnár Sándor vezette Zuglói kör hatására, kezdetben lírai absztrakt képeket festett, majd barátjával, Bak Imrével tett tanulmányút után az új geometrikus művészet vonalát követte és ezt a tendenciát képviselte az évtized végére megalakuló neoavantgárd művészeti csoportosuláson, az „ Ipartervesek” mozgalmán belül is.

Az 1970-es években Bakkal és Fajó Jánossal létrehozzák a Műhelyt, amelyet Budapesti Műhelynek, vagy Pesti Műhelynek is neveztek. Hozzájuk csatlakozott Mengyán András, Keserü Ilona és mások is. Nagy hatással volt rá az európai zene, Claude Debussy. Bartókon keresztül jutott közelebb a népművészet formavilágához, talált rá az archaikus ember alkotó magatartására. Steve Reich zenéje, a japán tradicionális dobzene, a tibeti szertartászene pedig a spontán festés, a szabad komponálás lehetőségét teremtette meg számára. Csatlakozott az „Új szenzibiltás” csoporthoz. Az ebben az időszakban festett Malevics-interpretációkkal részben visszautalt saját hetvenes évekbeli művészeti programjára, részben pedig a kultúrtörténeti toposzként értelmezett ékmotívumot sajátította ki úgy, hogy egyre nagyobb hangsúlyt kapott a képen a motívumra épülő személyes mondanivaló.

A nyolcvanas években pályája radikális fordulatot vett, visszatért a gesztusnak létállapotokat közvetítő lehetőségeihez. Jelentős szerepet játszott a 80-as évek új festészeti mozgalmában. A táj mint befolyásoló, inspiráló hatás ebben az időszakban áttételes alkotóeleme művészetének. Az évtized végére színhasználata visszafogottabbá vált, a szenvedélyes hang helyett a tragédia súlya nehezedett a műveire. Ezt példázza az 1989. év végén a szomszéd országban zajló történelmi eseményekre reflektáló Temesvár képciklusa. Föladja a művészet autonómiájának felfogását, „eljött annak a pillanata, amikor a művésznek ki kell lépnie műterme – azaz szellemi, esztétikai mikrokozmosza – falai közül: ha a művészetével hatni, változtatni és szolgálni akar.” – írja a monográfus Hegyi Lóránd.

Nádler a témához kötődő erős érzelmi viszony hatására megváltoztatja az elvont esztétikai formarendszert és bizonyos fokig didaktikus elemek, mint például ezen a képen a homokszerű felület, az alvadt vérvörös foltok alkalmazásával kitágítja a mű asszociációs lehetőségét, miközben továbbra is megmarad a felületre karcolt szabálytalan körvonalú, a magánvilágok absztrakt tárgyiasítására visszautaló, ék motívum de az alig tűnik ki a monokróm képsíkból.

Cím nélkül (Temesvár – Bukarest II.), 1990; Vegyes technika, vászon, 200 × 140 cm.