Németh László, író, esszéista, drámaíró (Nagybánya, 1901. április 8. – Budapest, 1975. március 3.)

Édesapja a helyi főgimnázium tanárja volt. 1905-től Budapesten élnek. A Toldy Ferenc Főreáliskolában érettségizik, majd 1920-ban magyar–francia szakra iratkozik a bölcsészkarra, de 1921 tavaszán már orvostanhallgató. Egy ideig fogorvosként, majd iskolaorvosként praktizál. 1925-ben megnyeri a Nyugat folyóirat novellapályázatát, számos folyóirat, többek között a Protestáns Szemle, a Napkelet és az Erdélyi Helikon is közli páratlan tárgyi tudásról és megfigyelőképességről tanúskodó, szubjektív véleményét soha nem titkoló, egyéni hangú kritikáit. Széles látóköre szinte már indulásakor felöleli az akkori kortárs magyar irodalom egészét.

1930-ban Baumgarten-díjat kapott, amit Hatvany Lajos támadásai miatt visszaadott. 1932-ben szakít a Nyugattal, saját folyóiratot indít Tanú címmel, melynek 17 száma jelenik meg. Regényeket, tanulmányokat, drámákat ír, kiterjedt irodalomszervezői és publicisztikai tevékenységet folytat. 1934-től 1935-ig a Magyar Rádió akkor szerveződő irodalmi osztályát vezeti. Kötetekkel 1934-től jelentkezik folyamatosan, első drámáját, a Villámfénynélt 1938-ban mutatják be. 1939-ben három másik darabja is színpadra kerül, 1940-től Móricz Zsigmond és Zilahy Lajos munkatársa a Kelet Népe folyóiratnál.

Megjelenik a tanulmányait tartalmazó Minőség forradalma. Sokan támadják különutas nézetei, majd az első balatonszárszói konferencián (1942) elmondott beszéde miatt. Egy év múlva, a második szárszói találkozón látnoki erővel és generációja számára meghatározó módon vázolja fel Magyarország háború utáni sorsát. A német megszállás után bujkálni kényszerül. 1945-től Hódmezővásárhelyen tanít magyar irodalmat és matematikát. Miniszteri megbízásból kidolgozza a dolgozók iskolájának koncepcióját és tantervét. A kommunista hatalomátvétel után műfordításból él, az Anna Karenina fordításáért megkapja a József Attila-díjat.

1956 októberében nyilvánosan kiáll a forradalom és a szocializmus pozitív vívmányai védelmében. 1957-ben Kossuth-díjat kap, a díjjal járó pénzösszeget a hódmezővásárhelyi könyvtárnak adományozza. A pártvezetés határozatban ítéli el 1945 előtti nézetei miatt, emellett 1959-ben hosszabb utazást tesz a Szovjetunióban, 1961-ben pedig megkapja a Munka Érdemrend arany fokozatát. A konszolidáció idején pártonkívüli értelmiségiként a legismertebb irodalmárok egyike, népszerűséget szerez Nyugat-Európában éppen úgy, mint a szocialista tömb országaiban. Nagy terjedelmű életművének darabjai sorra jelennek meg újra, a színházak rendszeresen játsszák színműveit. Folyamatosan alkot, nagy hatású írásai minden új áramlatra fogékony, nyughatatlan kísérletező kedvről és törhetetlen népművelő hajlamról tanúskodnak. 1965-ben Herder-díjjal tüntetik ki Bécsben. A Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja.

Regényeiben a realizmus hagyományát a modern tudatregény elemeivel ötvözi. Regénytechnikai megoldásainak egyike a fejlődésregénybe oltott „üdvtörténet” (Emberi színjáték, 1944, Égető Eszter, 1956), másik típus a világtól elszigetelődő, szörnyeteggé váló ember természetrajza (Gyász, 1935, Iszony, 1947). Történelmi drámáiban hősei koruk értetlenségével állnak szemben (VII. Gergely,1939, A két Bolyai, 1961).

Ajánlott regény: Iszony

http://tinyurl.com/p5kexqm