Samu Géza, szobrászművész (Kocsola, 1947. december 2. – Békésszentandrás, 1990. október 6.)

Samu Géza pályafutása az 1970-es évek elején indult. Autodidakta volt, a saját módszere szerint tanult meg bánni az anyagokkal. A népi tárgykultúra pusztulófélben lévő rekvizítumait, a paraszti lét mindennapi használati eszközeit, tárgyait idézte meg és fogalmazta újra szobraiban. Népmesei, balladai elemeket épített bálványaiba, idoljaiba, bábfigurákra emlékeztető műveibe. Alapanyaga a fa, de dolgozott vassal, kővel, csonttal és munkáihoz felhasznált növényi magvakat, madártollat, később pedig bronzot és alabástromot is.

„Az 1970-es évek elején megerősítést kapott a preklasszikus kultúráktól, mint alapoktól kiinduló határozott néprajzi indíttatású elképzelésem, azáltal, hogy beindult egy komoly néprajzi mozgalom, de igyekeztem megőrizni magam […]. Megtanultam egy sereg olyan szakmakezdeményt, a gyékényszövéstől a vesszőfonásig, amely aztán elég volt arra, hogy indíthassak belőlük […]. Azért is érdekeltek az ősi mesterségek, mert amit én ekkor megtanultam, azt szinte már mind láttam egyszer, nagyapám szinte minden mesterséggel jóban volt: kosarat font, kovácskodott, faragott, s együttléteink emlékei, a nála látottak is feléledtek bennem, amikor táborokban ezeket a mesterségeket újra láttam élőben”. Ugyanúgy, ahogy a falusi emberek, ő is felismerte a tájban, a tárgyakban rejlő költészetet, s azokat a tárgyakat használta fel szobraihoz, műveihez, amelyek minden falusi házban megtalálhatók. Általában azonban a tárgyak nem valóságosak. Egyetlen igazi tárgyat használt fel a maga valóságosságában, egy nagy fateknőt, amit a padlásukon talált. Ebből készítette 1970-ben a Szarvasteknő című művét.

„Vacilláltam is, hogy most megfaragjam-e vagy ne. Végül praktikusabbnak tetszett, keményebbnek tűnt, ha felhasználom ezt, mert így pontosabb lesz. Jobban utal tárgyi és szellemi hagyatékunkra.” A fateknőt aztán elfűrészelte, hatalmas szarvakat faragott hozzá, s így változott ez az öreg, lyukas használati tárgy félelmetes erejű bálvánnyá, sámánná. Csányi Miklós Samu Gézáról készült portréfilmjében van egy jelenet, amikor a művész hátán viszi ezt a szobrát. „A szobrász alakja valósággal eltűnik az öblös tárgy alatt. Háta meggörbül, feje előrehajlik – egy ilyen nagyméretű tárgynak a súlya is tekintélyes –, csak két lába lóg ki a teher alól, s mint domború hátú szarvasbogár, úgy halad előre. Gyönyörű képsorok. Jelképes képsorok: nem pusztán a megtett utat jelképezik, benne foglaltatik a művész magányossága is.”

Szarvasteknő, 1970–1971; Fa, 243 × 116 × 27 cm.