Szentgyörgyi István, színész (Diósjenő, 1842. február 2.–Kolozsvár, 1931. október 19.)

Debrecenben tanult. 1859-ben Alsódabason volt kántortanító. 1861-ben – dacolva nótárius apjával – Latabár Endre kassai társulatában kezdte színészi pályáját. 1867–1869-ben Molnár György Budai Népszínházában, 1869–1871-ben a pécsi együttesben játszott. 1871-től Kolozsvárott szerepelt. A korszak kiemelkedő színművésze pályája kezdetén jobbára operettekben jutott egyre jelentősebb feladatokhoz. Jellemszerepeit mély átéléssel, egyszerű eszközökkel, hitelesen formálta meg. A népszínművek alakjaiból sem idealizált figurákat teremtett, természetes játékával, finom humorával „tősgyökeres” magyar alakokat alkotott.

Fontosabb szerepei: Dunanan, Tympanon (Offenbach: Dunanan apó); Zajtai István (Gaál József: A peleskei nótárius); Márton gazda (Szigligeti Ede: Csikós); Mihály (Szigeti József: A vén bakancsos és fia, a huszár); Miller (Schiller: Ármány és szerelem); Kent (Shakespeare: Lear király); Tiborc (Katona József: Bánk bán); Mefisztó (Goethe: Faust).

Ismertebb filmjei: A tolonc (1914), Bánk bán (1914), Éjféli találkozás (1914), Tetemrehívás (1915), Liliomfi (1916), A peleskei nótárius (1917), Tanítónő (1917), A vén bakancsos és fia, a huszár (1918), A kém 1922), Lélekrabló (1922).

Könyve: Emlékezéseim (1923).

Irodalom: Szentgyörgyi album (Szerkesztette Szász Endre, 1911); Deréki Antal: Pálcás színészek (1914); Krecsányi Ignác: Régi dolgok – régi színészetről (1914); Európa legöregebb aktív színésze (Az Est, 1926. április 8.); Harsányi Kálmán: Színházi esték, 1921–1927 (1928); Szentimrei Jenő: Szentgyörgyi István élete és művészete (1957); Galamb Sándor: Szentgyörgyi István (Színészarcok a közelmúltból. Szerkesztette Illés Jenő, 1968).