Szilágyi Domokos, költő, műfordító (Nagysomkút, 1938. július 2. - Kolozsvár, 1976. november 2.)

Az erdélyi Nagysomkúton született nyolcgyermekes református papcsaládban. Az érettségit követően a kolozsvári egyetem magyar szakos hallgatója, költői indulása is erre a korszakra esik. Államvizsgát nem tesz, 1960-ban Bukarestbe költözik, néhány évig az Előre és az Igaz Szó munkatársa. 1961-ben megnősül, felesége Hervay Gizella. Eleve törékeny egészségét önpusztító életmódja korán felőrli, ebben az időről időre igénybevett gyógykezelések jelentenek megszakítást. Rövid életpályáját mindvégig a közéleti elvárások, a társadalmi konvenciók figyelmen kívül hagyása jellemzi. Az egyetlen, érdeklődésére igazán számot tartó tevékenység az írás, melynek folyamatosságában a terápiás epizódok sem jelentenek kiesést. (Ellenszolgáltatásképp az orvosi szoba használatáért – a maga munkái mellett – Szondi Lipótot fordít az idegosztály orvosai számára.)

Verseskötetei mellett rendszeresen publikál fordítást, Daniel Spinster szignóval angol nyelven írt versek is maradtak hagyatékában, s az életmű része egy olvasónapló formájában megírt Arany-kismonográfia. Az 1970-es évek elején – egy felolvasókörút keretében – bejárja Németországot és Skandináviát. 1976. november 2-án, talán betegsége, talán a besúgói tevékenysége (az 50-es évek végétől jelentett a Securitaté-nak környezetéről, költő és írótársairól) miatt önkezével vet véget életének.

Generációjának alapvető törekvése, hogy – szólamok helyett – a hiteles szólás lehetőségeit a forma felől keressék, az ő költészetében jut el a legradikálisabb kísérletekig. Indulásától kezdve poeta doctusként tartják számon, költői megszólalását nagy formakultúra és a verselés biztonsága jellemzi. A zene iránti érdeklődése a motívumok szintjén, struktúraszervező elvként és ritmikai ihletforrásként egyaránt meghatározó az életműben.

Költészetét tematikailag az emberi létezés – esendőség és nagyság egyidejű – végletei inspirálták, kezdetben az eszményítés, egyfajta utópisztikus jövő-hit szemszögéből. A hatvanas évek közepétől a világnézeti szkepszis fokozatosan gyűrűzik be verseibe (A láz enciklopédiája), ennek eredménye az abszolútum bármely változatának radikális tagadása, a személyes lét és a történelem paradoxonainak kíméletlen föltárása lesz (Búcsú a trópusoktól). A célelvű történelemszemlélet ellehetetlenülése a versstruktúra „célirányosságát” is lebontja, mellérendelő, alineáris szerkezetekké alakítja. A kései szintézisek nagyobb epikus elemekkel átszőtt lírai formák, melyek viszonylagosító összetettsége az archaizáló beszédmód, a népköltészeti formák, különböző vendégszövegek és allúziók keveredéséből adódik.

Ajánlott versek: Valamikor

http://mek.oszk.hu/02900/02916/index.phtml