Tisza Kálmán (Nagyvárad, 1830. december 16. – Budapest, Józsefváros, 1902. március 23.)

Tisza Kálmán a magyar történelem során a leghosszabb ideig, mintegy tizenöt éven keresztül töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. Nevéhez fűződik az Osztrák-Magyar Monarchia dualista államberendezkedésének konszolidációja, az ország gazdasági fellendülésének megindulása, a magyar polgári jogrendszer kiépülése.

A konzervatív nagybirtokos családba született Tisza Kálmán az 1848/49-es forradalom és szabadságharc idején fogalmazói állást vállalt a Vallás és Közoktatásügyi Minisztériumban. A bukást követően apja külföldi tanulmányútra küldte, majd hazatérése után a család geszti birtokán gazdálkodott. Az országos politika színterén 1859-ben, a Habsburg kormányzat által kiadott, az egyházak autonómiáját megszűntetni szándékozó protestáns pátens elleni küzdelem során tűnt fel.

1861-ben, midőn Ferenc József császár látta birodalmának megrendült külpolitikai helyzetét, a Magyarországgal való megbékélés lehetőségét keresve, összehívta a magyar országgyűlést. Tisza Kálmán a nagybátyja, Gróf Teleki László vezetése alatt álló Határozati Párt programjával vett részt az országgyűlés munkájában, majd Teleki váratlan öngyilkosságát követően átvette a párt irányítását.

Az 1867-es kiegyezés megkötésekor Tisza a Balközép párt vezéreként hevesen támadta az Osztrák-Magyar Monarchia közös ügyeinek rendszerét. Elismerve ugyan a közös védelem szükségességét, ellenezte, hogy Magyarország lemondjon a teljes állami függetlenségről. 1875-ben azonban látva a kormányzó Deák párt válságát – igazi reálpolitikusként – azonosulni tudott a dualizmus rendszerével és a széteső Deák párt nagyobbik felével egyesülve létrehozta az 1905-ig kormányzó Szabadelvű Pártot, melynek képviseletében 1875-1890 között Magyarország miniszterelnöke lett. Korábbi ellenzékisége miatt Ferenc József bizalmatlansága személye iránt csak Andrássy Gyula és Deák Ferenc rábeszélésének köszönhetően tört meg.

Miniszterelnöksége alatt tető alá hozta az új gazdasági kiegyezést (1877). Bár az önálló magyar bank ügyében az uralkodó nem engedett, kormányának sikerült elérnie, hogy az Osztrák Bankot Osztrák-Magyar Bank néven kétközpontúvá szervezzék és megvalósuljon a kétnyelvű bankjegykibocsátás. Kormányzása alatt Magyarország megindult a kapitalista gazdasági fejlődés útján. Az 1881. évi ipartörvény tizenöt évre adómentességet kínált azoknak a vállalatoknak, melyek új iparágat kívántak meghonosítani az országban, vagy a kormány elvárásainak megfelelő termékek gyártására vállalkoztak. A gazdasági élet megélénkülése látványos építkezések formájában is megnyilvánult. Ebben az időszakban a vasútvonalak jelentős kiépülése mellett elkészült a Margit híd (1876), a déli vasúti híd (1877), a Nyugati pályaudvar (1877), a fővárosban megindultak az első villamos járatok (1887), megnyitotta kapuit az új Egyetemi Könyvtár (1876) és a Múzeum körúti egyetemi épületegyüttes (1882), illetve az Operaház (1884).

Tisza Kálmán miniszterelnöksége alatt több mint 700 törvény került elfogadásra, melyben a korszerű jogállamiság alapjait fektették le. Bár ezek a törvények sokszor sokféle kompromisszumot tükröztek, alapvetően a liberális alapelvekkel nem ellenkeztek. 1876-ban sor került a megyerendszer polgári átalakítására, a feudális eredetű kiváltságos területeket beolvasztották az egységes közigazgatásba. 1878-ban megszületett az új liberális szellemiségű büntető-törvénykönyv (Csemegi-kódex), a közbiztonság erősítésére 1881-ben felállították az országos hatáskörű csendőrséget és a budapesti államrendőrséget. Az 1876-ban létrehozott közigazgatási bizottság révén ugyanakkor a kormánynak lehetősége nyílt a törvényhatóságok döntéseinek befolyásolására. Tisza Kálmán lépései annyiban voltak konzervatívak, amennyiben fenn akarta tartani a dualizmust. A magyar nemesség polgárosítását tűzte ki célul úgy, hogy az megőrizze vezető szerepét a társadalomban is. Legfőbb célnak tekintette: hogy „legyen itt egy rendezett pénzügyekkel bíró, konszolidált magyar állam.” A szociális és a nemzetiségi kérdés iránt azonban érzéketlen maradt, mindez elősegítette az 1880-as években kibontakozó nagymértékű kivándorlási hullámot.

A külpolitika terén Tisza támogatta a közös külügyminiszter elképzeléseit. 1878-ban a Berlini Kongresszus értelmében a Monarchia felhatalmazást kapott Bosznia és Hercegovina okkupálására, melyet azonban csak hónapokig tartó véres küzdelmek és nagy anyagi áldozatok árán sikerült megvalósítani. 1879 őszén pedig a Monarchia és Németország megkötötte az eredetileg öt esztendőre szóló, de végül négy évtizedet átívelő kettős szövetséget.

Tisza rendszerének ellentmondásossága és olykor erőszakossága aláásták népszerűségét, mely az 1889-es új véderőtörvény parlamenti beterjesztésekor végérvényesen megingott. A tervezet az uralkodó nyomására a közös hadsereg létszámának jelentős megemelését célozta, és el akarta venni a magyar parlamenttől a tízévenkénti újoncmegajánlási jogot. A nemzeti jelleget tovább csorbítva előírta, hogy az egy éves önkénteseknek német nyelven kell a tiszti vizsgát letenni. Tisza saját népszerűségének növelése érdekében hajlott volna a nemzeti elvek védelmére, emiatt viszont Bécsben vált kegyvesztetté.

Távozásához elegáns formát akart választani. Ehhez kínált lehetőséget egy másik nemzeti ügy, mely ugyancsak ekkoriban borzolta fel a magyar érzelmeket. Éppen 1889-ben vált esedékessé az 1879-es honossági törvény, mely alapján, aki tíz év külföldi tartózkodás után nem kéri állampolgárságának megújítását, automatikusan elveszíti azt. Tudvalevő volt ugyanakkor, hogy az emigrációban élő Kossuth Lajos, a Habsburg ház 1849. április 14-i trónfosztását követően Magyarország kormányzó-elnöke, soha nem lesz hajlandó Ferenc Józsefhez állampolgárságért folyamodni. Óriási felháborodást váltott ki a magyar közvéleményben, hogy a külföldön élő, idősödő államférfi elveszítheti magyar állampolgárságát. Tisza Kálmán ugyanakkor nem akart saját törvénye ellen nyilatkozni, ügyes kibúvót találva azt a javaslatot tette, hogy abban az esetben, ha valaki egy magyar város díszpolgára – ez pedig Kossuth esetében többszörösen igaz volt – arra ez a passzus ne vonatkozzon. Ebbe viszont Ferenc József nem egyezett bele, így a minisztertanács a kormányfő javaslatát leszavazta. Tisza Kálmán lemondott és döntését az uralkodó is elfogadta.

Miniszterelnökségét követően nem vonult vissza a politikától, megőrizte országgyűlési képviselőségét, de a generálisból, akinek a kemény keze alatt egykor „minden gerinc vagy meghajlott vagy megropogott” egyszerű „közlegény” lett. Ő, aki egykor uralta a parlamenti küzdőteret, aki „minden ülés végén egy támadó rohamot intézett az ellenfelei gyöngítésére és a mamelukjai fölvillanyozására” – ahogy Mikszáth Kálmán írta róla – leginkább már csak csendesen üldögélt a parlament folyosóján egykori nagyságáról elmélkedve régi országgyűlési beszédeit bújva, és aggódva figyelte fia, Tisza István politikai karrierjének alakulását. Nagy feltűnést keltett, mikor 1901-ben nagyváradi kerületében megbukott a választáson. Bár 1902-ben újra mandátumhoz jutott, két hónapra rá 72 éves korában meghalt.

(M. Lovas Krisztina)