Tömörkény István, író, újságíró (Cegléd, 1866. december 21. – Szeged, 1917. április 24.)

Ausztriai eredetű sváb családban született Steingassner István néven. Apja vendéglős volt, a vasúti restit bérelte. Gimnáziumi tanulmányait a szegedi piaristáknál kezdte, ahonnan a makói református gimnáziumba került. 16 éves korában anyagi okokból abba kell hagynia tanulmányait. Patikusinasnak szegődik, évekig gyógyszerészként dolgozik. A Szegedi Híradó című lapnál kezd újságíróskodni – ekkor változtatja nevét Tömörkényre, a magyarosabb hangzás végett. Mivel nincs semmilyen végzettsége, 1888-ban be kell vonulnia katonának, két évig a bosnyák-török határon, egy évet pedig Bécsben szolgál, megismerkedik a társadalmi-nemzetiségi feszültségekkel, a nyomorral is. Megtanul szerbül, elsajátítja az irodalmi németet is.

Őrmesterként szerel le, a Szegedi Naplónál folytatja pályáját, majd a század végén a Somogyi Károly kanonok által Szegedre hagyott 43 ezer kötetes könyvtárban és a Városi Múzeumban (Kulturpalota) kezd dolgozni. Elvégzi a szükséges tanfolyamokat és 1904-től haláláig az intézmény igazgatójaként dolgozik. Jóformán másodmagával, Móra Ferenccel együtt látja el a könyvtári és muzeológiai feladatokat (gyűjtés, rendszerezés, numizmatika, régészet, helytörténet, képzőművészetek stb.). A múlófélben lévő paraszti világ idejéből sikerült a tárgyi leletmentés – az író megannyi novellájára és tárcájára is hatással van e tevékenység. Népnyelvi gyűjtést is végez: ezerszám jegyez föl szavakat és kifejezéseket a tervezett (de meg nem valósult) nagy szegedi szótárhoz.

Elsősorban novellistaként tartjuk számon, de próbálkozott regény- és drámaírással is. Nem politizáló író, erőteljes lélektani és szociális érdeklődés, a paraszti világ népszínmű-romantikától mentes bemutatása jellemzi, de ír a századforduló táján gyarapodó polgárságról is. Történetei gyakran csavarosak, groteszkbe hajló csattanóval. A kor divatjával ellentétben kerüli az anekdotikusságot, olykor pedig a naturalizmus eszközeivel is él: figuráit életmódjuk, gondolkodásuk, nyelvük kontextusában tárja az olvasók elé, apró, mozaikos történetek, zsánerképek végtelen sorában.

Miközben üdvözli a modernitást, egyszersmind a hagyományos erkölcsi értékek sérülésétől is tart. Bár az olvasók körében sikert arat, a kortárs irodalomkritika jobbára fanyalog „terjengősségén” – a sajtó pedig elsősorban humoros írásokat vár tőle. A tudatosan vállalt vidékiséggel is összefügg, hogy a fővárosi olvasók között kevésbé válik ismertté, a Nyugatosok is csak évekkel halála után fedezik föl. 1917. április 24-én hunyt el tüdőgyulladásban.

Ajánlott novella: Csata a katonával

http://mek.niif.hu/05300/05342/html/01.htm#7