Vígh Tamás, szobrász, éremművész (Csillaghegy, 1926. február 28. – Budapest, 2010. szeptember 18.)

„[…] Rossz ez a megfogalmazás: szobrász. Mindenki azt képzeli, hogy a szobrász anyagot gyúr, követ farag, de én azt hiszem, hogy a szobrász – formász.” Megyeri Barna megfogalmazása különösen illik a Kossuth és Munkácsy-díjas Vígh Tamásra, aki 1946 és 1952 között végezte el Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakát, mestere Ferenczy Béni volt. 1975-1986 között tanított is a főiskolán, 1986-tól 1990-ig pedig a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének elnöke volt.

Művészetének legjobb korai alkotásai intimitásukkal, visszafogott klasszicizmusukkal már túlmutatnak az akkori átlagos szocialista realista munkákon. A 60-as évek elejétől a hazai szobrászat, bár lassan, de megváltozott, Vígh is ekkoriban alakította ki saját, egyéni, enyhén kubisztikus, sőt a pop arthoz is közel álló, a gyűrt, behorpadt lemez formáit kiemelő, bronzból öntött és lemezekből készült szobrainak stílusát. Vígh Tamás munkássága jelentősen hozzájárult a modern magyar szobrászat megújulásához. Jelentős mennyiségű köztéri szobrot, műalkotást készített, melyekről külön katalógus is készült.

Vígh Tamás az 1960-as évek elején már kifejlesztette sajátos technikáját, amellyel vázlatait, tanulmányait plasztikává alakíthatja. Korábban tömeggel dolgozott, most síkkal, a fémlemez síkjának hajlításával, gyűrésével alakította ki szobrait, formaegyütteseit. A dinamikus formák gyűrődései, horpadásai ritmikusabb, feszesebb, energiától feszülő formarendszert hoztak létre. A hatvanas évek második felében már megszülettek az érett, nagyszabású kompozíciók. Ekkor a „Vízügyi igazgatóság […] fölkért a Vásárhelyi emlékmű megtervezésére. […] Úgy gondoltam, hogy a Tisza-szabályozás nagy földmunkáihoz csakis valamiféle földplasztika illik. A kurgánok példája járt az eszemben, valósággal az Alföld megtestesítőjeként […] Mikor azonban kiderült, hogy a parasztjaim […] emberi mivoltukban saját nagyságukat hirdetik, abban a pillanatban a legnagyobb ellenkezést váltotta ki. […] Mégis ez a négy alak szinte a világot bejárta, olyan sokfelé volt kiállítva. Reprodukálták is eleget, s akadtak, akik szuperlatívuszokban írtak róla. Csak sohasem rendelték meg […]. Az én felfogásom szerint ugyanis a mű vallomás, vallomás egész múltbéli és jelen mivoltunkról, s benne magamról”. – így írta le Vígh Tamás a kisplasztika keletkezésének történetét.

A Vásárhelyi Pál emlékmű kompozíciós gondolata tervként is remekmű volt. Az elutasítás után a művész ezt feldarabolta (csak fotón maradt meg), a kubikus csoportot pedig bronzból elkészítette az 1971-es kisplasztikai biennáléra. A kisplasztika részlettanulmány egy műhöz, de annak legfontosabb része, tartalmi középpontja. A kompozíció formailag zárt, az alakok tömbszerűek, szinte tagolatlanok, már-már kubisztikusak. A külsődleges jegyek, a suba és a csikóskalap jellegzetes formák, de emögött kirajzolódik egy emberi magatartás, a nyájat őrző, botjára támaszkodó pásztorok rendíthetetlen nyugalma, a kubikusok keménysége, természeti viharokat tűrő szikársága. A föld népét idézi fel, fiziognómiai és szellemi értelemben egyaránt. Így válik ez a szűkszavú csoport általános jelenséggé, nemzeti ideálképpé. Vígh Tamás „subás kubikusainak a dombbal-földdel összenőtt, egymáshoz húzódó, de büszkén elkülönülő komor alakjában sajátos karakterű jelképeket teremtett”.

Alföld népe, 1967; Bronz, magasság: 53 cm.