Wekerle Sándor (Mór, 1848. november 15. – Budapest, Krisztinaváros, 1921. augusztus 26.)

Az első polgári származású magyar miniszterelnök. Első kormányzása idején bevezetett reformjaival megteremtette a modern magyar polgári társadalom további fejlődésének lehetőségét. Az új típusú magyar szakpolitikusok első nagy képviselője.

Móron, német eredetű gazdatiszti családban látta meg a napvilágot. A székesfehérvári ciszter gimnázium elvégzése után jogi tanulmányokat folytatott, majd 1870-ben a pénzügyminisztériumban helyezkedett el, ahol alapos pénzügyi-közgazdasági ismereteinek köszönhetően ragyogó karriert futott be. 36 évesen már miniszteri tanácsos volt, majd két évvel később államtitkárrá nevezték ki. 1887-ben Borbó képviselőjeként a honatyák közé választották.

Jellemző tekintélyére, hogy Tisza Kálmán gazdasági kérdésekben nagyon adott szavára, melyet a Generális így fogalmazott meg: „Semmit sem tettem tudomása nélkül, sokat tanácsára, mindent a beleegyezésével.” 1889-ben pénzügyminiszter, 1892-1895 között miniszterelnök. Ezt követően még két ízben, 1906-1910 között, majd 1917-ben, a háborús kormányválság idején töltötte be a kormányfői posztot.

A közös vámterület híve volt ugyan, ám a magyar gazdasági- és kereskedelmi érdekek számára újabb és újabb lehetőséget teremtett. Adóreformjával (fogyasztási adók, dohányjövedék, stb.) jelentősen megnövelte az állami bevételeket, majd bevezette a progresszív adózás intézményét. Takarékos politikusként is azt vallotta: „Aki az állami kiadásokat mértéken túl apasztani kívánná, legfontosabb életerét vágná el az állami fejlődésnek, s erejében megbénított, csonka intézményeket adna át az utónemzedéknek.” Wekerle Sándor a szabad piacgazdaság híveként igyekezett állami lendületet adni minden terület számára a polgári fejlődés előmozdítása érdekében. Támogatta a hajózás fejlesztését, Budapest kiépítését, szabályozta a kőszén árát, valamint rendezte a közélelmezés helyzetét.

Legfontosabb eredménye kétségtelenül a valutareform, valamint az egyházpolitikai rendezés (a polgári házasság bevezetése, a zsidó felekezet emancipációja, az ateizmus állampolgári jogának elfogadtatása) volt. Feszes fiskális politikájának következtében utódai stabil pénzügyi viszonyokat örököltek. Fontosnak tartotta a nemzetközi gazdasági szerződések kibővítését, az iparosítás feltétlen híve volt, mivel „a mezőgazdaság egyedül sohasem lesz képes egy modern kultúrállam szükségleteit megfelelő módon kielégíteni.”

Az Országos Ipartanács elnökeként elérte, hogy az állami ipartámogatás a többszörösére emelkedjék. Fontosnak tartotta a munkásság életfeltételeinek javítását. Ez irányú tevékenysége második miniszterelnöksége idejéhez kapcsolódik, amikor elkezdődött a kispesti munkáskolónia építése, melyet máig Wekerle-telepnek neveznek. Munkásságának kevésbé ismert része, hogy jelentős figyelmet szentelt a közoktatás fejlesztésére is. Igazi nemzeti liberális politikusként hitt a tudás, a tanulás fontosságában. Világosan látta e terület döntő súlyát az ország további fejlődésére, a fejlődés helyes irányára nézve. Utolsó éveiben (1920-1922) az Országos Közművelődési Tanács elnökeként éppen e területen próbált maradandót alkotni.

Wekerle Sándor reálpolitikusként kerülte a korára oly jellemző patetikus, túlburjánzó, barokkos szónoklatokat, bár hitt a szavak erejében. Alkotó politikusként élt és dolgozott, tekintélye évtizedeken át a magyar politikai élet középpontjában tartotta. Nem csupán magyar kortársai, de Ferenc József is elismerte tudását, tevékenységét. Kormányzati pozíció mellett számos más közéleti tevékenységben is szerepet vállalt. Tanított az egyetemen, Dámoson birtokot vásárolt és mintagazdaságot létesített. 1896-tól a Közigazgatási Bíróság elnöke, 1914-ben pedig a Magyar Tudományos Akadémia igazgatósági tagjává választották.

Harmadik miniszterelnökségét követően (miután túlélte a tanácsköztársaság diktatúráját annak túszaként), az ország újjászervezése idején a Pénzügyi Tanács elnöki tisztét is betöltötte 1921-től. Szabadidejében olvasott, sportolt, mintagazdaságát fejlesztette, de ott találjuk az Országos Kaszinó alapítói között, publikált a Neue Freie Pressé-be, a Közép-Európa Egyesület tagja volt. Példaképének nagy elődeit, Lónyay Menyhértet és Széll Kálmánt tekintette, s egy patetikus korban büszkén vallotta: „én számokban beszélek”.

(Gál Vilmos)