Apor Péter XVII-XVIII. századi, az erdélyi mindennapokat megörökítő művében, a Metamorphosis Transylvaniae-ban írja le a bőrös kocsit, mint magyar hintót. Magyar voltát annyira kihangsúlyozza, hogy „híre-helye sem volt az német hintónak”.

Az említett magyar hintónak kétféle formája is kialakult. Az egyik kétfelé eresztős, azaz a tetejét ketté lehetett nyitni. Ez az őse a  Landauból származó, landauer néven meghonosodott hintónak. Belső részeit finom szövettel borították, a szövet minősége – posztó, szattyán, kordován, bársony – a tulajdonos gazdagságát is tükrözte. Az egész jármű díszítése ekkoriban a rézszögekkel történt, valamint a rojtok alkalmazásával, amit Apor Péter sűrűn emleget. A kényelmet a párnazsákok, párnák és szőnyegek biztosították.  Az üléseket ládaszerűen képezték ki – ez több fogatolt járműfajtánál is jellemző

A kocsi fedele készült bőrből, „apró réz- és fejér szögekkel megverve, selyemrojtos prémmel megprémezve”. Elől hátul tágas bak található, de ekkor még nem a kocsis ült rajta, hanem az inasok, akik menet közben is kiszolgálták urukat. A kocsis – „rendszerént szakállos volt” - nyeregből hajtotta a hat lovat, de előfordult, hogy nyolc lovat is befogtak a bőrös hintó elé.

A bőrős kocsit írt le Ecsedi István néprajzkutató 1911-ben, és Pettko-Szandtner Tibor Debrecen környékén le is fényképezte. 

A másik magyar hintó az orsós hintó, amelyen az asszonyok utaztak. Kevésbé díszes, és drága anyagból készült, bár a rang és gazdagság itt tükröződött. Erről keveset tudunk: „Az orsós hintón hat gomb volt, vagy rézből, vagy vasból, tetejin, ketteje elől, ketteje hátul, ketteje a közepin.”A díszes gombok zárták az orsókat, amelyek a zárt kocsiszekrény vázát alkották. Ez hasonlított leginkább az ismert hintóformához, míg a bőrös kocsi a nagy utazó batárokhoz.