Körösfői-Kriesch Aladár, festő, szobrász, iparművész (Buda, 1863. október 29. – Budapest, 1920. június 16.)

A szecesszió egyik legismertebb magyarországi képviselője a Képzőművészeti Főiskola elődintézményében, a Mintarajziskolában Székely Bertalan és Lotz Károly tanítványa volt. 1894-ben már Párizsban tanul, közben itáliai és spanyolországi tanulmányutakat tesz. Legnagyobb hatással az olasz primitívek voltak rá, elmondása szerint a 12–14. századi freskókból tanult a legtöbbet, de nagy hatással voltak rá az angol preraffaeliták és a tolsztojánus mozgalom és Schmitt Jenő Henrik anarchista filozófiája, mely a felekezet nélküli testvériséget hirdette. Számos mesterségben is otthonosan mozgott és az volt a deklarált célja, hogy a naturalizmust és impresszionizmust meghaladó, mindent átható művészetet hozzon létre.

1901-ben ezért megalapítja a gödöllői művésztelepet, ahol többek között a képzőművészet középkori festési technikáit próbálták feleleveníteni. Emellett a magyar kézműves- és népi hímzési motívumokat, főleg erdélyi, kalotaszegi és a mezőségi szőttesek és hímzések mintáit tanulmányozták, aminek hatására szőnyegmintákat és textil faliképeket terveztek, amiket jórészt helyben, egy textilmanufaktúrában meg is valósítottak. (Ez lett később az Iparművészeti Főiskola tanműhelye.) Az élet, a munka és a művészet összekapcsolódott programjukban, ennek egységét a paraszti kultúrában vélték megvalósulni.

„Egy nagy - legnagyobb - kincset ismerünk, ezt ápoljuk, keressük: az élethez való Örömöt. Ennek tűzét szítjuk minden erőnkkel önmagunkban és egymásban. Egyedüli segítőnk ebben a magunkhoz és másokhoz való szeretet. Magunkat szeretjük akkor, ha tisztán élünk; ha hallgatunk a bennünk élő mennyei szózatra. Másokat akkor szeretünk, ha a nagy, közös életfa kis hajtásainak, leveleinek, virágainak tekintjük magunkat, kik nagy, közös életgyökérből táplálkozunk. Kicsiny kis életünk, a nagy örök élet melengető ölében. Ami azután, eme ujjongó életi öröm nyomán - mindennapi munkálkodásunk eredményekképpen - kezeink alól kikerül - ez a mi művészetünk. Egyéb művészi programot nem ismerünk” – vallja egy 1909-ben a Magyar Iparművészet hasábjain megjelent írásában.

Körösfői-Kriesch nem csak festett, grafikákat készített, szoborkompozíciói is vannak, de tervezett könyvborítókat és készített illusztrációkat is. Emellett épületeket és szobabelsőket is tervezett, mozaik- és üvegablak-terveinek Róth Miksa volt a kivitelezője. Körösfői-Kriesch Aladár a Magyar Képzőművészeti Társulat elnöke is volt, Céhbeliek elnevezéssel 1914-től 1934-ig működő, együtt kiállító társaságot szervezett. 1913-tól vezette az Iparművészeti Iskola díszítőfestő osztályát.

Freskófestőként első komolyabb megbízását 1892-ben kapja. 1902-ig az Országház az ebédlőtermét festi ki Buda bölényvadászatát és a balatoni halászatot ábrázoló freskókkal. Ezután számos falképet készített, többek között a Színművészeti Akadémiára, a váci Örökimádók templomába, a temesvári Papneveldébe, a mexikói operaházba, a budapesti Zeneakadémiára, a marosvásárhelyi Kultúrpalotába, a pesti Központi Szeminárium kápolnájába, Pannonhalma millenniumi emlékművébe és a zebegényi templomba is. Főművének a Zeneakadémia nagytermének falára készített A Művészet forrása című alkotását tartják, amit 1907-ben fejezett be.

Az alkotásról a művész halálának 15. évfordulóján így ír Elek Artúr a Nyugatban: „A kép tárgya szimbolikus: „Az életkeresők a művészet vizéből isznak”. Közepütt kút, abból széles szalag alakjában ömlik a csillogó víz. A kút tetején virágfüzéres gráciák lejtenek körül egy szépséges ruhátlan női alakot, a művészet megszemélyesítését. Mögötte aranysávos és csillagkörös felhők, a felhőkön pedig lenge köntösű női géniuszok muzsikálnak harsonázva és hegedülve. Alul a zubogóvizű kút köré gyülekeznek férfiak és nők, öregek és fiatalok, olyanok, akik már elfáradtak az élet keresésében és még nem találtak reá, meg olyanok, akik csak nemrég kezdték a keresést. Négy, ruhájából kibomlott testű fiatal nő boldogan hajlik a víz fölé, amely a nehéz és keserves életnek értelmét rejtegeti számukra. Elragadó szépek ennek a festménynek az alakjai. Mozdulatuknak önmagát eleresztő lágysága, vonalaiknak finom és nemes hajladozása. Elragadó a képnek színessége is, a színeknek, különösen a kék színnek bátor felujjongása.”

A Művészet forrása, 1907;