Székely Bertalan, festő (Kolozsvár, 1835. május 8. – Mátyásföld, 1910. augusztus 21.)

Székely Bertalan a 19. század második felének egyik legismertebb művészegyénisége, aki rendkívüli alkotói ethoszával, a művészetbe vetett hajthatatlan hitével, majd később tanárként generációk számára szolgált példaképül.

Székely nemesi családból származott, 1835-ben született Kolozsvárott. Tizenöt éves korától szülei kívánságára mérnöknek tanult a bécsi Polytechnikumban. Ezt az iskolát azonban a következő évben (1851) otthagyta, s átiratkozott a képzőművészeti akadémiára. Itt szinte minden korabeli tanár keze alatt megfordult, a legnagyobb hatást azonban az akadémián kívül oktató Karl Rahl, valamint G. F. Waldmüller tette rá. 1855-ben elhagyta Bécset és hazatért Erdélybe.

Családja nem tudta tovább támogatni művészeti tanulmányait s egészségi állapota sem engedte, hogy folytassa azokat. Kezdetben rajzórákat adott, de a következő években már egy-egy munkája is akadt. Összegyűjtött pénzéből Drezdába utazott, ahol megismerkedett többek között a művészeti akadémia igazgatójával, de a város és a látottak nem nyerték el a tetszését. Párizsba indult, pénzéből azonban csak Münchenig futotta. 1860-tól a müncheni akadémián Karl von Piloty mellett tanult, s a historizmus egyik legnagyobb mesterétől több korai műveihez ötleteket és támogatást is kapott. 1863–1864 folyamán Piloty irányítása mellett részt vett a Bajor Nemzeti Múzeum freskóinak kivitelezésében.

1864-ben nyugat-európai tanulmányútra indult, amelynek folyamán bejárta a jelentősebb gyűjteményeket. Hazatérve Pesten telepedett le, és belevetette magát a munkába. A magyar történelem jelenetei mellett portrékat, életképeket, sőt sorozatokat is festett. 1868-ban olaszországi tanulmányútra ment. 1871-ben a megnyíló Országos Mintarajztanoda és Rajztanárképezde oktatója, ahol az alakrajz és a festés tanárává nevezték ki.

A hetvenes években kezdődött elméleti munkássága, amely a művészeti oktatás szinte minden területére kiterjedt, s az alkotás folyamatát szabály- és törvényszerűségek rendszerével próbálta leírni. Saját munkássága is egyre inkább ennek jegyében alakult. A 19. század utolsó évtizedeiben készült nagy freskómegrendeléseire (többek között Zeneakadémia, Operaház, Mátyás templom, Halászbástya, vidéken a pécsi székesegyház, vagy a kecskeméti városháza falképei), de főként az azokhoz készült tanulmányokra a megszállott alaposság jellemző, a lelkiismeretes ember és művész vívódásai és töprengései követhetők nyomon. 1903-ban a Mintarajziskola igazgatójává, 1905-ben a II. mesteriskola vezetőjévé nevezték ki. 1910-ben halt meg Budapesten.

Az erdélyi Vajdahunyad vár Aranyházának tervezett freskóival kapcsolatban Forster Gyula, a Műemlékek Országos Bizottságának elnöke már az 1880-as évek végén felkereste Székelyt, s megbízta őt a munka kivitelezésével. A művész óriási energiával vetette magát a tervezésbe, számtalan vázlat és tanulmány előzte meg a végleges terveket. Ezek az elhúzódó építési munkálatok, majd a művész betegsége és halála miatt nem kerültek kivitelezésre. A trapéz alakú terem kifestéséhez a művész a magyar eredetmondának Arany János által is megénekelt egyik mozzanatát választotta: a Csaba trilógiának Buda halála című részében található hatodik énekről, a Rege a csodaszarvasról van szó. A történet Hunor és Magyar csodaszarvas utáni vadászatáról, illetve az azzal kapcsolatos eseményekről szól; Székely nyolc képben tervezte összefoglalni a történetet. Az egyes jelenetek nem sorrendben követték volna egymást a falakon, hanem az épület adottságainak figyelembevételével. A ciklus legismertebb darabja a csodaszarvas űzését bemutató kompozíció, amelyből több változat is készült. Székely e téma kidolgozásánál felhasználta hosszú éveken keresztül végzett lómozgás-tanulmányainak tapasztalatait is, amelyeknek köszönhetően a vágtató állatok illúziója tökéletes.

E problematika kibontása mellett a téma lehetőséget nyújtott Székelynek egy újfajta kifejezési nyelv megteremtésére is, amelyben a régi magyar történelem szimbólumvilága a régi magyar művészet motívumaival ötvöződhetett – ez a ciklus valamennyi darabjára érvényes. A képek színhasználatában – a freskófestészet szándékaival megegyezően – stilizáló szándék is megnyilvánul; végső soron az egyébként e vázlatokon nem látható ornamentika-rendszer mellett itt figyelhető meg leginkább az a formanyelv, amelyet Székely a régi magyar hagyományokból merítve próbált megteremteni. Az egyszínű háttér és a csupán jelzés erejéig megjelenő erdőrészletek is a dekorativitásra való törekvést erősítik – ez azonban nem nevezhető szecessziósnak, mivel nem a szecesszió ahistorikus beállítottsága vezérli, sokkal inkább egy magyarnak nevezett művészet formavilágának megalkotására törekszik.

II. Lajos holttestének megtalálása, 1860.