Jékely Zoltán, költő, író, műfordító (Nagyenyed, 1913. április 24. - Budapest, 1982. március 19.)

Apja Jékely (írói nevén Áprily) Lajos költő. A család brassói eredetű, ősei szászok voltak, városbírák, lelkészek, ötvösök kerültek ki közülük. Ükapja városi karmester, dédapja könyvkötő, nagyapja, Jékely János Lajos gyári tisztviselő volt. A Bethlen Kollégiumban kezdi, majd a kolozsvári Református Kollégiumban folytatja tanulmányait. A pesti bölcsészkaron végez magyar–francia–művészettörténet szakon, 1935-ben az irodalomtörténet, a művészettörténet és a művészetfilozófia doktorává avatják. 1939-ben már Baumgarten-díjat kap, még ez évben hosszabb utazást tesz első feleségével Itáliában, de eljutnak Párizsba is.

1935 és 1941 között az Országos Széchényi Könyvtár, 1941 és 1944 között a kolozsvári Egyetemi Könyvtár könyvtárosa. Eközben versei jelennek meg a Nyugatban, az Erdélyi Helikonban, a Szép Szóban, a Válaszban; később a kolozsvári Világosság szerkesztője. 1940 őszén, amikor a második bécsi döntés Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolta, Jékely visszatért Kolozsvárra. Először 1940 októberében, az Országos Széchényi Könyvtár megbízásából utazott oda felmérni az ottani könyvtárak állományát. 1941 májusában a kolozsvári Egyetemi Könyvtár munkatársa lett.  

1942-ben, egy éves ismeretség után feleségül vette Jancsó Adrienne előadóművészt, két gyermekük született. A Romániához visszakerülő Kolozsváron maradt, cikkeiben folyamatosan tudósított az anyaországi és az erdélyi szellemi élet eseményeiről, figyelemmel kísérte a képzőművészetet, a színházi életet is. Megjelenik egy kisregénye és egy kötetnyi elbeszélése. 1946-ban családjával együtt visszatért Budapestre, és 1954-ig újra a Széchényi Könyvtárban, annak hírlaptárában dolgozott.

Versei, prózai munkái a Válaszban, a Magyarokban, a Vigiliában jelennek meg. Álom című, már kinyomtatott, új verseskötetét a könyvhivatal cenzorai betiltották 1948-ban. Hallgatásra kényszerült, az írószövetségből kizárták. El-elvonult az apja építtette szentgyörgypusztai házba, szenvedélyesen horgászott, járta a természetet. Műfordításból élt, mint sokan mások, de közben, a megjelenés reménye nélkül, gyarapította lírai és prózai életművét.

Kényszerű hallgatása csak 1956-ban törik meg. Ezután szabadfoglalkozású íróként és műfordítóként tevékenykedik. 1957-ben jelenik meg a Tilalmas kert című kötete válogatott és új verseivel, majd sorban jelentkezik újabb verseskötetekkel. 1970-ben és 1979-ben József Attila-díjat kap. Prózai írásait, tanulmányait, esszéit, megemlékezéseit, kritikáit A Bárány vére (1981) címmel rendezi sajtó alá. 1990-ben posztumusz Kossuth-díjat kapott

Költészetében apja és az Erdélyi Helikon költőinek, valamint a nagy nyugatosok művészetének hagyományait folytatja, a folyóirat harmadik nemzedékének tagja. Korai költészetének témáihoz ugyanúgy hozzátartozik a mulandóság, mint a természet vagy a szerelem csodái, az életöröm és a melankólia. Líráját alapvetően az elégikus hangvétel jellemezi, hat rá a modern francia költészet, műveiben igen fontos szerep jut a nyelv zenei hatásának. Írásaiban fokozatosan bontakozik ki egy elmélkedő-filozofikus hangvétel, amely az egzisztenciális veszélyeztetettség érzéséhez kötődik. Egyre erőteljesebb a nosztalgikus hangnem is műveiben, mind jobban foglalkoztatja elveszített szülőföldjének tragikus sorsa. Tanulmányaiban és esszéiben színes képet fest kortársairól. Élete vége felé a műfordítás felé fordul, olasz, német, francia, angol, román írók műveit tolmácsolja magyarul. Olyan művek fémjelzik tevékenységét, mint Goethe Faustjának első része, vagy Széchenyi István korai naplói.

Ajánlott mű: Ehnaton álma (1947)

http://dia.jadox.pim.hu/jetspeed/displayXhtml?docId=760&secId=69074