Erzsébet királyné (München, 1837. december 24. - Genf, 1898. szeptember 10.)

Ferenc József császár hitvese, több más címe mellett Ausztria császárnéja, Csehország és Magyarország királynéja. Az 1867-es kiegyezés létrejöttében a magyarok nagy szerepet tulajdonítottak neki, ezért a magyar nép különleges tisztelete övezte, tragikus halálát követően pedig valóságos kultusz épült személye köré Magyarországon. A vonzalom kölcsönös volt. Erzsébet bajor hercegnő is különös szimpátiával viszonyult a magyarok felé.

Erzsébet nem volt mindennapi személyiség. Egy olyan asszony volt, aki természetességével, kedvességével és szépségével meghódította környezetét. Ám ő nem akart egy birodalom ünnepelt császárnéja lenni, idegenkedett a Habsburg udvar merev szokásaitól. Lehetetlen helyzetbe került azáltal, hogy rendkívüli szabadságvágya és már-már demokratikus eszméi ellenére egy konzervatív hatalom egyik első számú reprezentatív szerepkörét kellett betöltenie. Ezért menekült szinte egész életén át, önmagát akarta megvalósítani egy olyan korban, amikor egy császárné számára ez lehetetlen volt. Szépségének ápolása és megőrzése, az élsportoló energiájával végzett lovaglások (korának legkitűnőbb női lovasa volt) és a költészet volt az, ahol önmaga kiteljesedését kereste.

Ferenc József és Erzsébet, a racionális, kötelességtudó hivatalnok és a fantázia világában bolyongó, ugyanakkor modern gondolkodású nő. Olyanok voltak ők ketten, mint a tűz és a víz. Házasságuk szerelmi kapcsolatként indult 1854-ben, de Erzsébet ekkor még szinte gyermek, pár hónappal az esküvő előtt töltötte be 16. életévét, Ferenc József ugyanakkor 24 éves, immár hat éve volt a birodalom császára. A kis Sisinek, ahogy családi körben nevezték, hirtelen és váratlanul kellett elhagynia a gondtalan, possenhofeni családi házat, ahol számtalan testvérével szoros kapcsolatban, fesztelen vidámságban töltötte gyermekkorát. Házasságának kezdeti éveiben sokat szenvedett a honvágytól, a békés családi élet melegségének hiányától, melyet a bécsi Burgban sohasem lelt meg. A házaspár az évek hosszú során át végül egészen elhidegült egymástól. A kölcsönös tisztelet és szeretet ugyanakkor mindvégig megmarad Ferenc József és az ő „imádott angyali Sisije” között. Erzsébet pedig, ha már látványosan elhagyta a bécsi udvart és idejének nagy részét állandó utazásokkal töltötte, ezzel keresve lelki magányának enyhülést, korát megelőző modern gondolkodásához híven, ő maga szerzett megbízható barátnőt férjének Schratt Katalin bécsi színésznő személyében. Katalin azt nyújtotta Ferenc Józsefnek, amit Erzsébet tulajdonképpen sohasem tudott: a bécsi kedélyességet, gondtalan sétákat, kötetlen beszélgetéseket, egy kis pletykát. Erzsébet kívánsága az volt, hogy halála után Ferenc József vegye feleségül a színésznőt. Persze, ez a konzervatív bécsi udvari szokások miatt fel sem merülhetett.

Erzsébet magyarok iránti lelkesedésének kialakulásához nagyban hozzájárult, hogy 1864-ben egy fiatal, köznemesi származású, kecskeméti leány, Deák Ferenc és Andrássy Gyula bizalmasa, Ferenczy Ida került mellé magyar társalkodónőnek. A bécsi udvar rideg, szertartásos légkörében gyötrődő, sok bizonytalansággal küzdő fiatal császárnénak rendkívül sokat jelentett a kedves magyar barátnő, akivel őszintén megoszthatta élete legapróbb titkait is. Bensőséges és bizalmas kapcsolatukról kalandos úton fennmaradt, magyar nyelvű levelezésük is tanúskodik. A magyar valóságos titkos nyelvvé vált közöttük a bécsi előkelőség nagy bosszúságára. Ferenczy Idán keresztül ismerte meg Erzsébet a kiegyezést előkészítő magyar politikai törekvéseket, és élénk levelezésbe kezdett Deákkal és Andrássyval, természetesen Idán keresztül. A levelekben a császárnét rendszerint a „nővér” vagy „cousine” fedőnév rejtette, míg Andrássyt a „barátunk” kifejezéssel illették. Tudjuk, hogy 1866 nyarán, az Ausztria számára katasztrofális vereséggel végződő porosz-osztrák háború idején, a politika iránt egyébként oly kevéssé érdeklődő császárné minden rendelkezésére álló eszközt bevetett hitvesénél Ausztria és a magyar nemzet kapcsolatának helyreállítása érdekében. 1866 júliusában önálló tárgyalásokba kezdett Andrássyval a magyarokkal való kiegyezés feltételeiről. Kettejük találkozójáról másnap szinte követelőző hangú levélben számolt be férjének és kérte, hogy fogadja ő is Andrássyt. „Kérlek, táviratozz mindjárt, mihelyt megkaptad levelem, vajon Andrássy a ma esti vonattal Bécsbe utazzék-e. (…) Ha nemet mondasz, ha az utolsó órában még csak önzetlen tanácsra sem hallgatsz, akkor igazán vétkezel mindannyiunk ellen.” A férjet pedig nem hagyta hidegen feleségének eddig még soha nem tapasztalt, lendületes fellépése. Sőt olykor idegesítette is: „Gondolom az ismert ügyben azért írsz oly rengeteg levelet, mert az udvari tanácsos megérkezett, és beszélt veled. Avagy történt valami különös dolog, ami most még energikusabb fellépésre hangol? Kérem szíves válaszodat, amennyiben ez veszély nélkül megadható.”

Erzsébet magyarok iránti rokonszenve, az egyre bővülő magyar kapcsolatai a lázadás egyfajta megnyilvánulása is volt számára a bécsi udvarral és erőszakos természetű anyósával, Zsófia főhercegnővel szemben, aki köztudomásúan utálta a magyarokat. Ugyanakkor Sisi bájos alakja kiválóan alkalmas volt annak az ellentmondásos érzelmi viszonyulásnak a feloldására, mely az 1848/49-es magyar szabadságharcot leverő Habsburg dinasztia és a magyar nemzet között feszült, és ezt a bécsi és a magyar politikai körök igyekeztek is kihasználni.

Erzsébet, mint családanya sem találta meg a boldogságát. Házasságukból négy gyermek született: a kis Zsófia, aki két évesen meghalt, Gizella, Rudolf trónörökös és az ún. „magyar gyermek”, Mária Valéria, akit Erzsébet a kiegyezés után tudatosan Budán szült meg. A gyermekeket, Mária Valérián kívül, a szülés után Zsófia főhercegné vette gondozásába, saját lakosztálya mellett helyezte el őket, nevelésüket is ő intézte. Az ifjú anya sokat szenvedett attól, hogy elszakították őt gyermekeitől és később, látván a trónörökösnél alkalmazott a korban szokásos, ám mai szemmel nézve rettenetes és kegyetlen katonai nevelési módszereket, bátran a sarkára állt. (Rudolfot szadista hajlamú nevelője, Gondrecourt éjszakánként rendszeresen ijesztgette és hidegvíz kúráknak vetette alá, mely rendkívül megviselte az érzékeny idegrendszerű kisfiút.) Sisi ekkor érett igazán felnőtt nővé, és immár tudatosan szembe mert szállni anyósával és férjével gyermeke érdekében. Ultimátumot intézett hitveséhez és magának követelte a gyermekek nevelésének irányítását. Világossá tette, vagy ő megy vagy Rudolf nevelője. És Ferenc József engedett, Rudolf pedig egész életében hálás volt anyjának ezért az energikus fellépéséért.

Rudolf tragikus öngyilkossága (1889) megtörte Erzsébet amúgy is labilis lelki egyensúlyát. Ettől kezdve élete végéig nem volt hajlandó levetni fekete gyászruháját. A katolikus vallástól is eltávolodott. „Rudolf agyonlőtte a hitemet” mondta Mária Valériának, és ettől kezdve még kevésbé találta helyét a világban, mint azelőtt. Spiritiszta szeánszokban (asztaltáncoltatásban) kereste a választ gyötrő kérdéseire. „Ő a hatalmas Jehovához imádkozik, – írja róla Mária Valéria – akinek ereje és nagysága képes mindent megsemmisíteni, azt azonban nem hiszi, hogy ez az Isten meg is hallgatja teremtményeinek kéréseit, mert az idők kezdetétől fogva minden eleve elrendeltetett, és az ember tehetetlen ezzel a predesztinációval szemben.”

Az 1890-es években a görög mitológia felé fordult, megtanult görögül és egy álompalotát építtetett magának Korfu szigetén, de ott sem lelt nyugalmat. Céltalanul bolyongott tovább. Egyik útja során, 1898 szeptemberében egy olasz anarchista, Luigi Lucheni a nyílt utcán támadt rá Genfben, miközben a szállodából hajójára igyekezett Sztáray Irma grófnő társaságában. Egy hegyes éles reszelőt döfött az asszony szívébe, ki akkor hirtelen csak elesett, majd a földről felkelve leporolta ruháját, három nyelven, udvariasan köszönetet mondott a segítségére siető járókelőknek és továbbment. Csak a hajón ájult el, majd mikor a fűzőjét megoldották, akkor vették észre az apró vérfoltot. A kis lyukon keresztül szívéből a vér észrevétlenül, lassan távozott. Azonnal visszasiettek vele a szállodába, ahol az orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani. Olyan halála volt, amilyet mindig szeretett volna, csendes és észrevétlen. A merénylőnek mindegy volt, hogy ki az áldozata. A sors kegyetlen játéka, hogy éppen egy olyan asszonyt talált meg, aki soha sem tudott azonosulni uralkodói szerepével, s akit talán a halál is megváltásként ért. A hírről értesülve Ferenc József „sírt, de nem volt magán kívül és hamarosan megnyugodott, mint Rudolf halála után” – emlékezett vissza Mária Valéria arra a napra. Aznap lánya ott üldögélt a császárral íróasztala mellett – „ő pedig ugyanúgy dolgozott, mint máskor.” A temetési szertartás részleteiről is maga intézkedett. Főhadsegédjének, Paar grófnak pedig ezt mondta: „Nem tudja, mennyire szerettem ezt az asszonyt.”

(M. Lovas Krisztina)