I. (Nagy) Lajos (Visegrád, 1326. március 5. – Nagyszombat, 1382. szeptember 10.)

A „Nagy” melléknév a 19. század közepén terjedt el, de már a középkori krónikák is kiemelkedő uralkodóként említették. Az utókor számára királysága a magyar nagyhatalom korát jelentette. Uralkodását két kortárs hazai forrás is megörökítette: Küküllei János lovagkirályként mutatja be, míg a Névtelen Szerző kevésbé ideális képet fest róla.

Lajos 1326. március 5-én született I. Károly és Piast Erzsébet harmadik gyermekeként, keresztnevét 1317-ben szentté avatott nagybátyja, Toulouse-i Lajos tiszteletére kapta. Bátyjai halála után ő vált a Magyar Királyság első számú trónörökösévé, a magyar trónt 1342. július 21-én foglalta el. A fiatal uralkodó számíthatott édesanyja támogatására, az oklevelekben rendszeresen szerepel az „igen kedvelt anyánk akaratából és jóváhagyásából” formula. Az özvegy anyakirályné rendkívül erős politikai befolyása egészen 1380-ban bekövetkezett haláláig kimutatható.

I. Lajos apjától erős, jól szervezett és gazdag országot örökölt, ami lehetővé tette, hogy ambiciózus külpolitikát folytasson a szélrózsa minden irányába, ugyanakkor az expanziós törekvések csak ideiglenes sikereket hoztak. András herceg 1345-ös meggyilkolása után 1347-1348-ban, majd 1350-ben hadjáratokat vezetett a Nápolyi Királyság megszerzése érdekében, de elképzelései a Szentszék ellenállása és a nagy távolság miatt nem valósulhattak meg.

Több évig tartó háborúban szerezte vissza Velencétől a dalmát partvidéket. Az 1381-es torinói béke pontjai jelentős eredményt hoztak a Magyar Királyság számára, a területi nyereségen túl Velencének komoly hadisarcot is fizetnie kellett. Az uralkodó figyelmét a Balkán sem kerülte el, ahol főként a katolikus hit terjesztését tartotta szem előtt. Az összetett politikai helyzet miatt azonban számottevő áttörést nem tudott elérni, de a legjelentősebb győzelem emlékét őrzi a Mariazellben általa alapított kápolna.

Sokkal békésebb kapcsolatot ápolt a nyugati és északi szomszédokkal. IV. Károly német-római császár többször járt Magyarországon, prágai központja nagy hatást gyakorolt a magyar udvarra. A lengyel-magyar örökösödési szerződés értelmében Lajos volt a lengyel trón várományosa, ennek megfelelően számos alkalommal kelt III. (Nagy) Kázmér segítségére. Nagybátyja halála után, 1370-ben létrejött a lengyel-magyar perszonálunió, ami a lengyelek körében nem örvendett nagy népszerűségnek. Maga Lajos keveset tartózkodott új országában, és nem tudta megtalálni az ideális kormányzási mechanizmust.

Belpolitikai intézkedéseiben támaszkodhatott az apja által felemelt bárókra, különösen a Lackfiakra, akik szinte az összes hadjáratában képviseltették magukat. Ugyanakkor a megyei nemesség befolyása jelentősen csökkent, problémáikra az 1351-es törvényekben próbáltak meg gyógyírt találni. Az uralkodó a pénzügyekben az itáliai szakemberekre támaszkodott, akik intézkedéseikkel tovább erősítették az ország gazdasági helyzetét. Folytatta az apja által megkezdett várospolitikát, a dalmát városokat is igyekezett bekapcsolni az ország vérkeringésébe. I. Lajos Kotromanić Erzsébettel kötött házasságából nem született fiú utód, ezért a magyar királynak lépéseket kellett tenni a nőági örökösödés legitimálása érdekében. Az 1370-es évek közigazgatási reformjai részben ezt a célt szolgálták.

I. Lajos nevéhez nagyszabású építkezések köthetők, többek között a visegrádi palota, a diósgyőri és zólyomi vár. Hozzákezdett a budai rezidencia kialakításához, de ennek végleges kivitelezését halála megakadályozta. Kezdeményezésére 1367-ben megalakult a pécsi egyetem, azonban az intézmény finanszírozásában már nem vett részt. Lajos erőteljesen támogatta a magyarországi katolikus egyházat, a szerzetesrendek közül a pálosok álltak szívéhez közel. Maga is buzgón gyakorolta vallását, 1350-es itáliai hadjárata során Rómát is felkereste.

1382. szeptember 10-én hunyt el. Holttestét az általa alapított székesfehérvári Szent Katalin-kápolnában helyezték végső nyugalomra.

(Szende László)