Ignotus, publicista, kritikus, költő, író (Veigelsberg Hugó) (Pest, 1869. november 2. – Budapest, 1949. augusztus 3.)

Német nyelvű zsidó, értelmiségi család tagjaként született. Apja Veigelsberg Leó, a Pester Lloyd főszerkesztője; fia Ignotus Pál. Kecskeméten, Kiskőrösön, Eperjesen végzi iskoláit, majd érettségi után Budapesten a jogi egyetemre jelentkezik. Még egyetemista, amikor Kiss József buzdítására írni kezd, 1891-től – Ignotus néven – rendszeresen kezd publikálni A Hét című folyóiratban. 1881-ben huszonkét éves, amikor megjelenik első verses regénye A Slemil keservei. Egy ideig a Magyar Hírlapnak is munkatársa. Riporterként megjárja Németországot, Amerikát, a Balkánt. A század első éveire országszerte ismertté válnak progresszív nézetei.

1906–07-ben a Nyugat egyik elődjeként számon tartott Szerda című folyóiratot szerkeszti. Az 1908-ban induló Nyugat egyik alapítója, 1908–1929 között a Nyugat főszerkesztője. Az első szám az ő cikkével indul, melynek programadó szójátékként a Kelet népe címet adja. Ady Endre, majd később Babits Mihály művészetének legelső méltatói közé tartozik. A költőként induló Ignotus a Nyugatban főleg kritikákat, esszéket publikál. A művészi liberalizmus elveit hirdető, a társadalmi egyenlőségért küzdő írásaival meghatározó módon járul hozzá a Nyugat arculatának kialakításához. 1910-ben adja ki Kísérletek című cikkgyűjteményét.

1919 elején Svájcba utazik; két évtizedig többnyire Bécsben és Berlinben él. A magyarországi irodalmi életet azonban külföldről is figyelemmel kíséri. 1926-ban a legelsők egyikeként hívja fel a figyelmet József Attila költészetére. A húszas években rendszeresen küld cikkeket a folyóiratba, a címlapon továbbra is főszerkesztőként szerepel, de ténylegesen nem vesz részt a szerkesztési munkában. 1929-ben, Osvát Ernő halála után fájdalmasan érinti, hogy nevét leveszik a folyóiratról. 1930-ban A Nyugat útja című vitairatában fogalmazza meg álláspontját, mely hosszú vitát eredményez a későbbi szerkesztőkkel, Móricz Zsigmonddal és legfőképp Babitscsal. 1938-ban az USA-ba emigrál, New York-ban telepedik le, ahol egy alkalommal a város irodalmi nagydíját is elnyeri. 1948-ban már nagybetegen települ haza; ekkor kapja meg utolsó elismerésként a Pro Arte kitüntetést.

Verstémái közül legfontosabb a szerelem; költeményei nem ritkán drámai hangvételűek és a nyugat-európai modernek hatását tükrözik. Novelláiban és publicisztikájában harcosan vállalja a liberális eszméket; szembehelyezkedik a századelő irodalomkritikájának 19. századi pozitivista hagyományaival. Szellemi szabadsága és nyitottsága, a kritikusi intuícióra alapozott impresszionista műbírálati módszere rendkívül népszerűvé tette a városi polgári olvasók körében, de szinte folyamatosan vitákba sodorta őt az irodalom és a politika berkeiben. Többek közt e tulajdonságai tették képessé arra, hogy felismerje és támogassa a fiatal tehetségeket (többek között Ady Endrét, Babits Mihályt, József Attilát).

Ajánlott esszé: Ignotus: Laissez faire (Nyugat, 1912. 7. szám, április 1.)

http://epa.oszk.hu/00000/00022/00101/03247.htm