Kálnoky László, költő, műfordító (Eger, 1912. szeptember 5. - Budakeszi, 1985. július 30.)

Apja 1939–1944 között Eger polgármestere. 1930-tól a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karán tanul, majd másodévtől az egri jogi karon; Pécsett szerez államtudományi doktorátust 1935-ben, s köztisztviselő lesz az egri városházán. Húszéves koráig szinte egész Nyugat-Európát bejárja. Első verseskötete 1939-ben jelenik meg, a kötetről Weöres Sándor ír érzékeny bírálatot a Nyugatban. Ezt követően a Nyugat, majd a Magyar Csillag folyamatosan közli verseit. 1941-ben minisztériumi állása miatt Budapestre költözik.

Súlyos tüdőbetegsége okán két évet tölt szanatóriumban, súlyos bordaműtéten esik keresztül. Ettől fogva már nem élheti az egészséges ember életét. A testi szenvedések élményéből születik 1942-ben a Szanatóriumi elégia c. nagy ívű verskompozíciója. 1945 után főelőadóként dolgozik a Belügyminisztériumban, majd ugyanitt könyvtáros lesz, de 1953-ban elbocsátják. 1949-től majdnem egy évtizeden át csak fordításai jelenhetnek meg, szinte teljesen kiesik az irodalmi köztudatból, ugyanakkor fordításaival a műfaj egyik legnagyobbjává válik. 1954 és 1957 között a Szépirodalmi Könyvkiadó lektora lesz, 1957-től szabadfoglalkozású író.

1939 és 1956 között írt költeményeinek egy részét megsemmisíti. Az Élet és Irodalomban 1960-ban megjelent A kegyelet oltára című szatírája botrányt kavar. Támadóihoz szóló válaszversét nem közlik, így újra elhallgat, egy ideig csak fordításai jelennek meg. Előbb műfordítóként kezdik elismerni: 1963-ban József Attila-díjat kap. A hatvanas évek második felében kezdődik lírájának új korszaka. Eleinte csak az Élet és Irodalom közli verseit, majd újabb köteteinek megjelenése után a folyóiratoknak is egyre inkább megbecsült munkatársa lesz.

1970-ben megjelenik harmadik önálló kötete, a Lángok árnyékában és 1972-ben a Letépett álarcok c. válogatott verseskönyve, valamint újabb műfordításkötetei is napvilágot látnak. 1970-ben De profundis című versét Robert Graves-díjjal jutalmazzák, majd 1972-ben – most már költészetét is elismerve – másodszor is elnyeri a József Attila-díjat. 1979-ben már fölterjesztik a Kossuth-díjra is, de egy tiltakozó nyilatkozat aláírása miatt nevét törlik a díjra javasoltak közül. 1985. július 30-án, utolsó kötetének befejezése után néhány héttel hal meg a budakeszi Tüdőszanatóriumban.

A Nyugat „harmadik nemzedéke” költőivel egyidős; egyike azoknak, akik e korosztályból a legkésőbb mutatkoznak be a nyilvánosság előtt. Költészetét főleg Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád hatása határozza meg. Súlyos pesszimizmus jellemzi világképét, elkeseredettségét az ember biológiai és társadalmi kiszolgáltatottsága, valamint a kozmoszra váró katasztrófa miatt való szorongás táplálja. A fiatalkori líráját jellemző, szigorúan kötött forma az évek folyamán egyre inkább a szabad vers felé mozdul el, a rímek, a ritmus helyett a költő egyre jobban összpontosít a gondolati összetevőre. Sokat szenvedő, de önmagához mindig hű alkotóként az újabb magyar líra komor világú, de nagy izzású, jelentős életművét hozza létre.

Ajánlott vers: De profundis

http://tinyurl.com/ndkbub4