Rózsavölgyi [Reidl] István (Budapest, 1929. március 30. - )

Legnagyobb sikerei:

• olimpiai bronzérmes (Róma, 1960 - 1500m).
• Világcsúcsai: (3 egyéni, 4 csapat), négyszer 1500m - Budapest, 1953, 1954, 1955; 1000m - Tata, 1955; 2000m - Budapest, 1955; 1500m – Tata, 1956; négyszer 1 mérföld - Budapest,1959; Európa-csúcs: Belgrád, 1955 -1500m. 19 országos csúcs, hússzoros magyar bajnok, válogatott 1953-1961-ig.

Edzői tevékenységének eredményei: 6 junior, 8 mezei, 8 mezei csapat-, 4 pályabajnokság, 6 junior, 1 felnőtt csúcs.

Gyermekkori éveinek meghatározó időtöltése volt a fiatalokra jellemző csavargás az akkori Óbudán, a Duna és a Hármashatár-hegy között. Egy ideig a BSZKRT-nál focizott, de atlétikus képességeit nem tudta kamatoztatni fizikai gyengesége miatt. 

Munkáscsalád gyermekeként apja mellett dolgozni kezdett. A háború után - apja internálását követően - családfenntartó volt. Saját kérésére korkedvezményesen lett katona. A Néphadseregnél kezdett el atletizálni. Első meghatározó sikerét az 1950-es hadseregbajnokságon érte el, ahol negyedik helyezést ért el 1500 és 5000m-en. Az 1952-es hadseregbajnokságon már mindkét versenyszámban első helyezést ért el, itt figyelt fel rá Iglói Mihály. A Bem József Légvédelmi Tiszti Iskola elvégzése után 1952-ben igazolt a Budapesti Honvédhoz, ahol Iglói Mihály keze alatt olyan klasszisok versenyeztek, mint Iharos, Tábori, Mikes. A névváltoztatást ekkor tanácsolták neki.

Első szereplése a válogatottban (1953) a magyar-norvég atlétikai viadalon volt, 1500m-en 1. helyezést ért el. Az év végén már tagja volt az új, 4x1500m-es világcsúcsot felállító váltónak. Rendkívüli szorgalom, kitartás és tehetség jellemezte. Az 1956-os forradalom és szabadságharc eseményei, valamit a válogatott kiutazásának körülményi miatt nem tudta a formáját nyújtani, így az elődöntőbe sem került be a Melbourne-i olimpián. Megfogadta, hogy négy év múlva mindenképp dobogós helyezést ér el. Edzője így köszönt el tőle: „Csináld, eddzél, és akkor meglesz az eredménye!” (Iglói és Tábori nem tértek haza az olimpiáról).

A hazatérés után, miután az „Iglói-istálló” felbomlott, kijelölt edzője Antal Gyula lett. Világcsúcsot ezek után már „csak” egy alkalommal állított fel: 1959-ben, a 4x1 mérföldes váltóban. A római olimpián Elliott-ot nem lett volna esélye legyőzni, és a felázott pálya miatt nem kockáztatta a biztos dobogós helyet, így ért be harmadiknak. 1958, ’59, ’61-ben indult az USA-ban fedett pályás versenyeken (1 és 2 mérföld), ahol rendszerint az első háromban végzett. 1961-ben versenyszámot váltott és 5000m-en is bizonyította klasszisát az angol-magyaron. Ebben az évben döntött úgy először, hogy abbahagyja a versenyzést. A magyar bajnokságon 5000m-en biztos esélyes volt, de 4300 méternél látványosan kiállt. Rábeszélésre a következő évben még versenyzett, de érezte, hogy már túl van fénykorán és végleg visszavonult.

SEKI edzői oklevelet szerzett (1962). 1962-63 sporttiszt-vándoredző a Néphadseregnél, és a válogatott öttusázók futóedzője (tanítványai többek között: Balczó, Török, Móna).

A Honvéd atlétika szakosztályában a közép- és hosszútávfutók, valamint a gyaloglók edzője (1964-1976), legsikeresebb tanítványai között: Kiss Istvánt, Jóny Istvánt, Kazi Olgát és Monspart Saroltát találjuk. Személyi konfliktusok miatt gyomorfekélyt kapott, leszerelését kérte és 1976-ban nyugdíjba vonult.

Az Iglói-féle intervallos edzésmódszert fejlesztette tovább, kiegészítve saját szakmai tapasztalataival. Annak ellenére, hogy néhányan elavultnak tartották módszereit, tanítványainak többsége igazolta annak eredményességét. Az atlétika szeretete, lelkiismeretessége, emberi tisztessége jellemezte.

1976-ban rövid ideig a Folyamszabályozási és Kavicskotró Vállalat dolgozott, és Budapestről Tatára költözött. Ismét felkérték az öttusa válogatott edzőjének (1977-84), tanítványai voltak többek között: Fábián László, Mizsér Attila, későbbi olimpiai bajnokok. A Tatai Edzőtábor sportszakmai vezetője (1984-90), a Magyar Máltai Szeretetszolgálat önkéntes munkatársa (1991-2004). Szabadidejében kedvenc időtöltésének, a horgászásnak hódol, és a tatai amatőr futókat edzi.

Díjak, elismerések: Kiváló Sportoló Érdemrend (1988), Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (1994), Magyar sportcsillagok fala, Magyar sport halhatatlanjai (1995), IAAF-emlékérem (1999).